Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Turczi István: Csokonai Vitéz Műhely

ég a dzsungel, pusztulnak az emberek, de először is a nők, akik azóta helyetted kapják a pofonokat a szégyensarokban, jaj, szegény Zsuzsi, Andrea, Lilla s a többiek, isten vétetek, a szerelem nem más, mint a jég íze a nyelven, amikor két lángoló tekintet egyetlen örömpontban olvadna össze. A szerelem a banalitás mércéje. Amikor a hiányzó mássalhangzó a vers falának ütődve felébreszt kegyetlen álmaidból. Hajnal van; Krisztus évada, és cigarettabűz.

(HARMADIK STÁDIUM)

Mint önkéntelen száműzetésed alatt

annyiszor már, megkondul a nagyharang.

A közeli főtér megtelik

templomba siető emberekkel,

nem látod, csak érzed,

nyomást érzel a szíved tájékán

és a levegő megtelik ünnepélyességgel.

Fuldokolsz és szégyenkezel.

Ma is megkezdődött a concursus divinus, Isten együttműködése a teremtményekkel, és te megint kimaradtál belőle.

Fű zöldül, fák suhognak, utcák bordái közt a Nagytemplom felé tör a szél utat, hirdetni a mindenség szerelmét, az egyetlen érzéki föld-ég szimmetriát, hol a fájdalom maga a megtisztulás. Felszögeződtél tehetetlenséged lüktető, hús-vér keresztjére, tested az ellensúly, sötéthez szokott szemedben minden teremtésből kimaradt perc egy-egy ostorcsattanás.

Szilánkokban hull vissza rád a fény és megsebez. Lám,

a flagellánsok konok bizonyosságával tűrsz, duzzadt szádról eltűnnek a mohóság cseppjei,

13