Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész

A szüleim otthon magyarul beszéltek, velem 5 éves koromig főleg németül, mint ahogyan már említettem.

Apám halála után teljesen megváltozott szüleim társasága. Döbbenten veszem észre, hogy ettől kezdve nem emlékezem „nemzsidóra” a baráti körben. A „nemzsidót” JEAN AMÉRY értelmében használom: ő azt írta magáról, hogy ő mindössze úgy tudja magát jellemezni, hogy ő „nem nemzsidó”. Tehát tulajdonképpen nem tudom, hogy ki volt a baráti körben milyen vallású, csak azt tudom, hogy nem voltak „nemzsidók”. Néha az ilyen zsidókat asszimilált zsidóknak is hívják. Kritikusan nézve úgy látom, asszimiláltak voltak egymáshoz. Egyre emlékezem, hogy keresztény volt (persze azért zsidónak számított): Hajdú Imre, aki elektromérnök volt és a Szent Imre herceg utcában lakott; a VEMR alkalmazottja volt. Nagyon, nagyon rokonszenves ember volt, nem nagyon csinos feleséggel és nagyon kedves kisfiával. Hajdú Imre úgy 1905 körül születhetett, kisfia 1935 körül. Azért is említem meg, mert az egész család elpusztult, nem emlékezem, hogy rokonuk lett volna; legalább valahol legyen róluk megemlékezés. Hajdú Imre volt egyébként a bérmaapám, ezért is emlékezem, hogy katolikus volt. Nagyjából a leginkább mostohaapám muzsikus köre fordult meg nálunk; elsősorban Bárdos Alice, és férje Szende László mérnök.

Szende László felfuvalkodott kispolgár volt a javából. Tipikus macsó, otthon uralkodott, uralkodásában anyja, Liszka néni asszisztált. Feleségének megtiltotta (!) a dohányzást, az orrát ugyan piszkálta, de a zsebkendőjével becsavart ujjával (mert az így illik!), pontosan tudta mi az értékes és mi az értéktelen olvasmány, így fiai báró Jósika Miklós összes könyvét olvasták, stb. A rá emlékezésben összpontosul a hozzáhasonlóak elleni ellenszenvem, nem mert kispolgárok - magamat is annak kell hogy számítsam - hanem mert celebrálják a kispolgárságukat és magukat egy nekik nem kijáró piedesztálra emelik. Szende László a háború után Budapesten élt, és ha jól tudom a 70-es években halt meg.

Elemibe a Szent Imre herceg utcai elemibe jártam. Ez egy állami iskola volt, a szombathelyi „elit” a püspöki iskolába járt. Szüleim döntése, hogy engem egy „közönséges” iskolába adtak, meghatározóvá lett az egész további életemre.

A pedagógiai elveknek megfelelően az iskolaév megkezdése előtt, elvittek az iskolába, hogy ismerkedhessek a környezettel. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy anyámmal voltam, ennek ellenére a bennem lévő képen nem szerepel. Szerepel viszont Szombat bácsi a pedellus, aki vezetett bennünket, és a pissoir, mert ilyet addig nem láttam. Egy másik akció, amivel szüleim az életemet az iskolában meg akarták könnyebbíteni, az iskolaigazgatóval kapcsolatos. Igazgatóm Cséby Pogány Aladár volt, egy - úgy tudom így hívták valaha - „hét szilvafás nemes” volt. Festett is, és úgy tudom Szombathelyen, mint festő, neve is volt. Tehát szüleim felkérték, készítsen rólam egy portrét. Megfestette. Minderre mindössze azért emlékezem, mert a kép, ami festett 1944-ig anyám szobájában a zongora felett lógott és ugyan 1944- ben elveszett, de egy fényképen, ami a nagynénémnél túlélte a háborút, megmaradt. A festmény jó, a képen látható gyerek azonban a valódinál legalább 5 évvel idősebb (én még nem voltam hat, amikor lefestett, a gyerek a képen 10-11 évesnek tűnik. Az egész akció, mai szemmel nézve, egészen egyszerűen megvesztegetés volt. De az is igaz, hogy hogy Csébi Pogány Aladár7, velem szemben semmilyen megkülönböztető viselkedést nem tanúsított. O volt az első két évben a tanítóm is. Nagy precízióval alkalmazta az akkori nevelési elveket, amelyeknek lényeges eszköze a verés volt. A

72