Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Sudár Lászlóné Molnár Zsuzsanna: Juditból Malvina lesz
Mire elérték a czenki postaállomást, Judit is felkapta fejét nénikéje válláról. Ismerte apja ura szokását, itt költik el a früstököt a postaállomás mellett a vendégfogadóban. A fogadóból érkezésükkor már áramlottak kifele a postakocsi utasai felfrissülve, jóllakottan, a hölgyek imént felkent rizsporral az arcukon. Finomkodva, kényeskedve libegtek színes ruhákban, könnyű porköpenyekben a delizsánsz felé. Az urak meghajlással, kalapjukat emelve adtak nekik utat. A két gyászruhás nő vágyakozva nézett a tarka nép után. Judit összehúzott szemmel szokta a kinti fényt. Arcába visz- szatért az élet, finom bőre barackrózsaszínre váltott. A gyászruha kiemelte kislányos arcát. Takács István gyönyörködve nézte a lányát, de el is komorodott, amikor arra gondolt, hogy mennyire nehéz gazdaasszonyi teendők várnak a felnőtt kort még el sem ért leányára. Kezébe kell vennie a háztartás gondjait. Új asszonyt semmiképpen nem visz a házhoz. Okos, szép Rézijét nem pótolhatja senki. Visszaülve a kocsiba, Ida tant ravasz női praktikával kezdte firtatni, hogy mit is tanult unokahúga gazdasági ismeretekből abban a híres soproni evangélikus leánynevelőben. A nyári hőség a földek, árkok szélére ültette a kapáló, kaszáló, szénagyűjtő pórokat. A cserépkorsók vize sem csillapította szomjúságukat. Eperfák szegélyezték az út széleit. Most érett a bordó vagy fehér gyümölcse. Azzal verték el szomjukat és éhüket. Ezen a tájon szedernek nevezték. Egy ilyen fa mellett megállították a kocsit. Kiszállt az úri nép a végtagjait megmozgatni, szedret csipegetni a fáról. A pórlányok énekelni kezdtek. Judit elbűvölve hallgatta a dalok ritmusát, rímeit. Nem hasonlítottak a fennkölt poéták verseire. Póriasak, de szépek. Magyarul vannak. Felötlött benne, hogy ő is ír majd ezekhez hasonlókat a tájról, a mezei munkáról, a paraszti életről, ha hazaér. Tant azonban gazdaasszonyi teendőket vizitálta Judit kisasszony tudomány tárából, természetesen németül. Még a májusi teendőknél tartottak a kalendárium szerint, és Takács István elégedetten hallgatta lánya válaszait. Nem veszett kárba, a Sopronba vitt sok ezüstforint. Pipára gyújtott, hosszan bajlódott a taplóval, a kovakővel, a dohánnyal. A pipafüst otthonossá varázsolta a kast, a jól ismert illatok szétáradtak fejük fölött. A nap szikrázott, hajuk izzadt a fekete kalapok alatt. Judit megkérte nénjét, hogy levethesse a porköpennyel együtt. Majd felveszi, ha egy útba kerülő fogadóban estebédről provideál édes Attya. Az ételes, fedeles kosárban sági bor volt szép üvegpoharakkal. A szomjúságot azzal oltották, mert a víz felmelegedve élvezhetetlen volt. Szürkületre eltörődött a testük a hosszú, kényelmetlen úton. Tant befejezte az egzáment, szunyókált. Judit is lehunyta a szemét. Próbálta elrendezni gondolatait. Tehát gazdaasszonynak viszi haza édes Attya. Oh, a poézis! Mi lesz azzal? A valóságot csak akkor fogta fel, amikor a pislákoló gyertya fényénél benyitott a dukai kúriába. Sötétség és üresség fogadta. Az épület tágas és szép volt. Nagybátyja, Dukai Takács Ferencz építtette még Judit születési évében, 1795-ben. Ferencz bátyja gazdag volt, okos ember hírében állt. Különben nem lehetett volna Vasvármegye főszolgabírója. Már régóta egyedül élt, közvetlen örökösei sem maradtak. Filantróp hírében állt. „Emberbaráti alapítványt” hozott létre tekintélyes adománnyal. Ezért tették a neve mellé „ember barát” megjelölést. Elosztogatta gazdagságát, ne marakodjanak rajta halála után a Dukai 50
