Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál
egy datálatlan „stencilezett” (kinek az aktív szava még ez?) lista az írószövetség tagfelvételi bizottságának tagjaié, nézve, hogy kik állnak egymás közelében, alighanem még a boldog (késő-kádári) „békeidők” dokumentuma lehet - az elnök Nagy Gáspár és hadd soroljam a neveket: Aczél Géza, A. K., Gyurkovics, Kada Júlia, Keresztúry T. (JAK), Kis Pintér, Lázár Ervin, Pécsi György (JAK), Serfőző, Tábor Ádám, Vathy Zsuzsa, Zalán Tibor...; és ahogy 1989 januárjában ott vagyunk egy irodalmi esten - teljesen gyanútlanul, de azért sok mindet sejdítve a múltból - Mosonmagyaróváron, és hirtelen-váratlanul kitör mindaz az emberekből, mindaz a fájdalom és düh, ami bennük lappang 1956 ősze óta, testvéreik, szüleik, iskolatársaik, szomszédjaik vérének eltitkoltan égető stigmáival lelkűkben, mindaz, ami lefojtott parázsként izzott bennük 1956 novembere óta „máig”, hat év után a szemünk előtt igazolódik a vers igazsága: „egyszer majd el kell temetNl / és nekünk nem szabad feledNl / a gyilkosokat néven nevezNl!”; és igen: itt a kertajtóban, nézek ki az ablakon, ahogy kicsit lehajtott fejjel belép 2005 júniusának aranyló „idusán” (idézem majd idézendő verséből), hogy barátját köszöntse a „hatvanadikon”. Akinek ezt viszonozni már nem lesz módja. Csak ezt ekkor senki sem tudja még. A vendég kezében ama merített papírosú kézműves remeklés, amelynek teljes ajánlása ez, alighanem egy ismeretlen NG versezet, ha alkalmi is: Hetyei futamok Alexa Károlynak szeretettel Merengvén a Világ dolgai fölött, hajnali s estvéli szép óráidban írd tele pennáddal ezt a könyvnek álcázott füzetecskét; s kezdjed mindjárt 60 után, meglásd, barátom, Károly, a Teremtő ád még rengeteg időt, tán még újabb, derűsebb 60-at is! 2005. június 16-án Nagy Gáspár Pax +! et gaudium! A későbbi - nem sokkal ezutáni - mind rekedtebb és halkulóbb telefonokról ne is beszéljünk, az egyre nyomasztóbb hírekről sem. És a temetésről sem, a temetésről ama megyeszögleti kis zsákfaluban, ahol ott van a nemzetnek az a fele, amelyik tudja, mit köszönhet Nagy Gáspárnak, s talán azt is sejti, hogy mindezt csak úgy tudja méltón megköszönni, ha azok közé a magyar költők közé fogadja végérvényesen Nagy Gáspárt, akiknek verse egyet jelent a nemzeti szabadságmozgalmak valamelyikével. Ki- és lemásolva ezeket a kedves köszöntő sorokat, nem hallgathatok el - hiszen szinte lapról lapra, idézetről idézetre szembesülnöm kell vele - egy sajátos paradoxont; jelesül azt, hogy a nekem címzett régi iratokat előhozva az a sajnálatos benyomás keletkezhet az olvasóban - óhatatlanul is -, hogy méltatlanul megemelem saját hajdani szerepemet. Vagy a mostanit. Sőt mintha visszaélnék a „túlélő” pozíciójával. Való igaz: annak, aki ezeknek az emlékező lapoknak a főszereplője, nem áll módjában, hogy nyilatkozzon, helyesbítsen, tiltakozzon, vagy akár csak barátilag hümmögjön a róla szólók olvasásakor. Ki van szolgáltatva nekem - azaz önnön léttelenségének. És persze, ki van szolgáltatva 37
