Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
gával itt nem is sokat törődnek”. Valaki megszólított. Egy rábagyarmati ismerősöm volt az. Mondta, hogy van valahol egy ajtó, azt hozzam oda, és akkor egymás mellett leszünk, akkor nem kell a földön feküdnöm. Kiderült ugyanis, hogy a földön feküdtek. Aki azon az ajtón aludt, azt nemrég vitték el. Hallottam már előzőleg is a rémhistóriákat, de ezek olyan átéléssel mesélték, hogy én is remegve vártam, hogy mikor visznek kihallgatásra, de csak nem kiáltották a nevemet. Akinek a nevét kiabálták, azt már úgy hozták vissza, hogy nem tudott a saját lábán menni. Délután öt óra körül kiáltották a nevemet. Összeszorult a gyomrom. A szívem a torkomban vert. Felkeltem, hogy elinduljak, de mindjárt hozzá is tették, hogy a cuccát is hozza magával. Akkor felszabadultam, tudtam, hogy innen elvisznek máshova. Átkísértek az akkori Faludi Ferenc utcába (ma Petőfi Sándor utca). Ott volt a rendőrségi fogda. Itt voltam 30 napig. Az az érdekes, hogy ez az épület most a Pedagógiai Intézethez tartozik, és én később dolgoztam abban a szobában, amelyikben annak idején raboskodtam. Az szörnyű, amikor valakinek elveszik a szabadságát. Először is a bizonytalanság. Engem azzal fenyegettek, hogy átadnak az oroszoknak, mert a háborúról írtam. De nem tudták felhajtani a könyvet, nem volt konkrétum, amivel vádoljanak, úgyhogy 30 nap után ideiglenesen szabadlábra helyeztek. A 30 napot azért tartották be, mert rendelkezés volt arról, hogy 30 nap után már csak az ügyészség tarthat továbbra is fogva. Az ideiglenesség azt jelentette, hogy én tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom minden kijelentésemre, mondatomra, viselkedésemre, mert bármikor újra lefoghatnak. Ez nagyon meghatározta a magatartásomat. Ha valaki később előttem szidta a kommunistákat, én „védőállást” foglaltam el, mert féltem a provokációtól, hisz voltak ilyenek. Később, 1948-ban az Újságíró Szövetség felszólított, hogy kérjem a tagságot, amihez kellett mellékelni az erkölcsi bizonyítványt. Én ezt megkaptam, melyben az állt, hogy büntetve nem voltam, de politikai nyilvántartásban szerepelek. Tudtam tehát, engem különösen figyelnek. Telefont sem kaphattam, még a feleségem nevére sem... 1946-ban szombathelyi lakos lettem, az Új Vasvármegye munkatársa. Akkoriban Szombathelyen három napilap volt. A kommunisták Szabad Vasmegyéje, a szocde- mek Új Vasvármegyéje és a kisgazdák Nyugati Kis Újsága. Mivel már 33 éves voltam, 1947- ben megnősültem. Egy szombathelyi kisiparosnak a lányát vettem feleségül. 1948- ban megszületett a fiam. Eközben 1948-ban a két párt egyesült. Minket nem vettek be a kommunisták lapjába. A feleségem addig nem dolgozott, hisz az újságírói fizetés abban a korban jelentős volt, és ott volt még a sok kedvezmény. Ingyen mentünk moziba, színházba, a villamoson is ingyen utaztunk. Az egyesülés után munkanélküli lettem. Ekkoriban nem volt munkanélküli segély. Az volt a szerencsém, hogy volt egy orvos barátom. Találkoztam vele egyszer az utcán. Én akkor nagyon lehangolt voltam, így kérdezte, hogy mi bajom van. Mondtam neki. Kérdezte: „Ugye reumás vagy?” Mondtam, hogy persze, hogy az vagyok. Behívott a rendelőbe, és táppénzre kiírt. Körülbelül három hétre voltam táppénzen. Csak az volt a probléma, hogy akkoriban ellenőrizték a táppénzeseket, így nem mozdulhattam ki, mert nem tudhattam, hogy mikor jönnek ellenőrzésre. Engem ez nagyon zavart, a szabadságot rettentő fontos értéknek tartom. (Ezért is fájt annyira, amikor börtönben voltam.) Kinéztem az ablakon, s láttam egy koldust. Én még azt is irigyeltem, mert szabadon oda ment, ahova akart. Három hét után mondtam a barátomnak, hogy én nem 21
