Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal
sem akarták a németek elvinni. Hát elvitték Németországba, onnan szerencsésen hazakerült, utána meg letartóztatták a kommunisták. Internálták. Cukorbeteg volt, és nem adtak neki inzulint. A szemtanúk szerint nagyon keserves halállal halt meg, a rendszerváltás után történt meg az újratemetése. Én annyira a tisztelője voltam, hogy felutaztam Pestre, és ott voltam az újratemetésén. Sőt abban az időben már megjelent a Virágzik a mandulafa című regénye, úgyhogy írtam is a Vas Népébe egy cikket, hogy Újra virágzik Somogyváry mandulafája. Ön a hadifogságot sem kerülte el... Persze, hadifogoly is voltam, de szerencsére, csak pár óráig. Ez is az életem meghatározó pontja. Amikor Budapestet ’44-ben kiürítették katonailag, az alakulatunkat ide helyezték Szombathelyre, egy bakonyi kitérővel. Az egyik újságíró barátom, a szombathelyi származású Hertelendy István, azt mondta, hogy ő nem jön, mert a németekkel nem akar együtt lenni. Kért, hogy én is maradjak Pesten. Neki voltak baloldali kapcsolatai, úgyhogy biztatott, hogy nem lesz semmi problémánk. Mondtam neki, hogy az egész családom itt van, Vas megyében, én mindenképpen hazajövök. Itthon találkoztam az édesanyjával. Sírásban tört ki, hogy az ő fia miért nem jött velem. István Budán nem mehetett óvóhelyre, mert katonaszökevénynek minősült. Egy eltévedt repeszdarab a halántékán találta, és ott maradt, én, hála Istennek így életben maradtam. Amikor az oroszok már Sárvárnál jártak, akkor mi is elhatároztuk, hogy civilbe öltözünk és kitérünk előlük, mert tudtuk, hogy egy városostrom mennyi áldozattal jár. Nem lehetett tudni, hogy lesz-e ellenállás. Szombathelyen akkor rengeteg nyilas katona volt. Ok azonban előbb elmentek, mint a civilek. Március 28-án civilbe öltözve elhagytuk Szombathelyt. Az éjszaka Náraiban aludtunk, és onnan mentünk Pornóapáti felé. Nem volt semmi igazolványunk, amivel a határt átléphettük volna. Ezerszámra özönlött a nép Ausztria felé. Mi Pornóapátiban megvártuk a réten, amíg a német őr a határon felkapcsolta az oldalkocsis motorbiciklijét, és elindult. Amikor így felszabadult a határ, elindultunk, de csak olyan távolságba, hogy az oroszok közvetlenül ne érjenek el. A németekről tudtuk, hogy a magyar katonákat dolgoztatják: utat kellett nekik építeni, meg védőrendszereket. Az erdőkben aludtunk. Eljutottunk majdnem Grazig, amikor az oroszok elértek minket. Egy patak partján voltunk pihenőben, amikor az oroszok túlmentek rajtunk. Erre visszafordultunk, hogy akkor visszamegyünk, most már mindegy. Úgy 10-en, 12-en voltunk. Voltak velünk idős hölgyek is, hisz a nős emberek hozták a hozzátartozókat is. Legényemberek ketten voltunk: Benyovszky István festőművész meg én. Amikor visszafordultunk, az oroszok betereltek bennünket egy hosszú menetbe, amely elindult Bécsújhely felé. Bécsújhelyen aztán elkezdték az oroszok egyenként vizsgálni az embereket. A fiatalokat kiválasztották, hogy viszik munkára. Engem is ezek közé választottak. A csoportomnál volt a kézipoggyászom. Visszamentem érte, hogy legalább váltóruhám meg tisztálkodási eszközöm legyen. Az egyik asszony, egy kecskeméti törvényszéki bíró felesége rám kiáltott: „Csak nem akar visszamenni! Hát, viszik Oroszországba!” Megfogott, lelökött a földre, és odaállt elém. Hívott oda még két-három hölgyet, azok aztán eltakartak. Az oroszok még nem tudták, hogy ki vagyok, mert név szerint nem írtak fel senkit, csak a létszám volt meg. Ezért volt az, hogy nagyon sok vasutas 19
