Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - A haditudósító - Beszélgetés dr. Kuntár Lajossal

sebbnek. 90 évesen is írom a tanulmányaimat, melyekből mind érződik ennek az életcélnak a megvalósítása. Lehet, hogy a magas koromat is annak köszönhetem, hogy a teremtő is elvár tőlem munkákat, amiket még el kell végeznem.

A gimnázium elvégzése után, mi lett a sorsa?

Negyvenketten kezdtük el az első osztályt, és abból csak nyolcán érettségiztünk 1934-ben. Én a történelem tantárgyat szerettem nagyon, és történelemtanár szerettem volna lenni. Volt egy ilyen szakos tanárom, akinek a viselkedése, magatartása nagy hatással volt rám. Ő volt a példaképem, de nem volt lehetőségem egyetemre menni. A társaim legtöbben mentek. Két társam is szerzetes tanító rendbe jelentkezett. Közülük az egyik, mielőtt felszentelték volna, kilépett, a tanári diploma viszont a kezében volt. Ezt sokan csinálták akkoriban. Én azonban tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert abba édesanyám belehalt volna. így hát maradtam Csöröt- neken. Alkalmi munkákat vállaltam a jegyzőségnek, összeírásokat, meg hasonlókat. Eszembe jutott viszont az egyik tanáromnak a kijelentése. A magyartanárom (Akacs Kálmán) volt a Vasvármegye című szombathelyi lapnak a szentgotthárdi tudósítója. Abban az időben minden járási székhelyen volt a napilapnak tudósítója. Idős ember lévén a falvakba nem ment, hanem a falvakból bejáró gyerekektől próbált híreket szerezni. Tőlem is, vagy az órája után, vagy pedig valamelyik szünetben, tehát a szabadidőből lopott. Úgyhogy egyszer elhatároztam, hogy megfogalmazom az adott hírt. Ha jól emlékszem, valami gyilkosság volt. Elolvasta, rám nézett, azt mondta, egészen jó. Másnap az órája után magához hívott. „Idenézzen! Megjelent úgy, ahogy maga leadta. Hiszen magából még akár újságíró is lehet!” Ehhez hozzá kell tenni, hogy alsóban még tegezték a diákokat, ám felsőben, tehát ötödiktől már magáztak minket. Én akkor voltam pont ötödéves.

Tehát eszembe jutott ez. Biciklivel bejöttem Szombathelyre, elmentem a Kossuth Lajos utcai szerkesztőségbe. Jelentkeztem. Lingauer főszerkesztőnek a fia volt akkoriban a lapösszeállító szerkesztő, őhozzá küldtek. Fogalmaztatott velem egy rövid, egy oldalas hírt. Elolvasta, és azonnal alkalmaztak, csak arra kértek, hogy legyek tekintettel az öreg tanítómra, és ne írjam el előle a szentgotthárdi híreket, inkább a környező községekből tudósítsak. Volt kerékpárom, úgyhogy kerékpáron jártam az egész járást, és küldtem a tudósításokat.

Ezután elég hamar Pestre került.

Igen, egy év múlva a budapesti szerkesztő megbetegedett, és megkérdezték, hogy nem lenne-e kedvem. Hát persze, hogy volt kedvem. Bár előtte csak úgy jártam Pesten, hogy 1933-ban, mikor a gödöllői cserkész dzsembori volt, többször felmentünk. Ennyi volt a pesti ismeretségem. Felköltöztem Pestre, és a pesti tudósító lettem 1936-ban.

1937 októberében megkezdődött a katonai szolgálat.

Abban az időben, ebben az állástalan világban nagyon sok diplomás ember is munka nélkül volt. Az érettségi nem sokat adott akkor még. Főként a fiatalok elhelyezke6