Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Weiss András: A kezdet
Apám anyámat 1927-ben vette feleségül. Anyám akkor 31 éves volt, az akkori jó szokás szerint viszont, jó egy-két évet letagadott a korából. Az esküvő bizonyosan Szombathelyen lehetett, de ezt csak következtetem, erről soha nem volt szó, vagy ha igen, akkor elfelejtettem. A nászútjuk Szicíliába vezetett, Taorminába. Előttem van még egy-két kép, ami a fényképalbumban volt, anyám az akkori időkben divatos kalappal egy pálmafa előtt, és egy kép, ahol apám és anyám egy nyitott gépkocsiban prezentálják magukat (Ezek a képek is elvesztek.) Apám első házasságából származó fia Weiss György akkor már nem lakott otthon. Azt hiszem ő 25 évvel volt idősebb nálam. A Nádasdy utcában lakott.'2 Amikor én születtem, már házas ember volt. Leánya, Mici, egy évvel én utánam született. így a mi háztartásunkban egyedüli gyerek voltam. Apámat „Papának” szólítottam, anyámat „Maminak”. A leglényegesebb személy a környezetemben a német „Kinderschweste- rem” (fityulás és valódi „Kinderschwester uniformisban”) volt, akit „Tetának” hívtam (Krüger Klara, Hamburgi volt). Ő mellettem volt egészen apám haláláig, tehát 7 éves koromig. Miután fölég vele voltam, anyanyelvem inkább a német, mint a magyar volt. Úgy igazán jól magyarul csak elemi iskolás koromban tanultam meg. Képek apámról alig maradtak meg bennem. Egyszer együtt voltunk a városban és vett nekem egy játékrepülőgépet. Aztán a villamoson hazafelé hallottam, hogy az utasok valami repülő napról beszéltek. A gyermeki (lehettem 4 éves) egocentriz- musra jellemzően azt hittem, hogy az egész villamos az én repülőgépemről beszél. Arra is emlékezem, hogy apám engem „Kaputtmachernek” hívott, gondolom, mert játékaim egy része nem élte túl a velük való foglalkozásomat. Aztán: Apám a dolgozószobájában valami terven dolgozik. Én ránézek a tervre, és rámutatva konstatálom, hogy hiányos, hiányzik a kémény. Erre anyám és apám: hát persze mérnök lesz belőle. Még egy: Apám autójában ülünk, hátul, elöl a sofőr, útlezáráshoz érünk, de nem állunk meg, elsöpörjük a keresztgerendát, megyünk tovább, apám egyik építkezése. Egyszer elvitt az irodájába. Az iroda több emeletből állt, a földszinten garázsok és egy asztalosműhely. Képszerűen előttem van az irodaszolga, Priznyevszki. Ukrán hadifogolyként került Szombathelyre, aztán ott ragadt. Bőr sapkát viselt. Motorvonaton ülök Apámmal. Tudom, Sárvárról jövünk hazafelé. Hogy mit csináltunk Sárváron, hogyan mentünk a pályaudvarra, hogyan jöttünk haza a pályaudvarról, nem tudom. Csak a kép a vonaton és a kép, hogy leszállunk. Már sokkal későbben tudtam meg, hogy Apám Sárváron, egy Krausz nevű téglagyáros házát építette. Képek, képek. Apám beteg, anyám szól nekem, hogy menjek oda hozzá és kérdezzem meg tőle, hogy hogy van. Arra, hogy megtettem-e, már nem emlékezem. Utólag ebből a jelenetből valahogyan kiérzem az otthoni hangulatot, anyám közvetít köztem és apám között. A hangulat általában feszült volt. Arra is emlékezem, hogy 86 Teta és én
