Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Géczi János: A hang

mára az ízeltlábúak e sajátos csoportja, s annak is egy apró köre. Szakkönyvtárak poros polcain lel fel bölcs könyveket, amelyekből megtudja, hogy ezek a pöttömnyi lények némelyike szűznemzéssel szaporodik, azaz a nősténynek nincs szüksége arra, hogy a hím megtermékenyítse, anélkül is utódja lehet. Aztán arról is bizonyságot szerez, hogy nem csupán Európában, hanem több kontinensen is honosak a csoport fajai, mivel nagyon ősi állatok, s még abból az időből származnak, amikor a földrészek között szoros kapcsolat létezett. Szóval kozmopoliták. Bár Judith számára egyetlen, amúgy az amerikai lágybogarak rokonságába tartozó faj jelentette volna a megfejtést, ennek fölfedezéséhez azonban a városi gyűjtőkönyvtárak állományának silánysága miatt nem juthat el. Helyette megtudja, hogy hóféregnek nevezik azt a közönséges bogarat, amely a Kárpát-medencében rémítő tömegben előfordul, a hideget valamilyen repedésben vagy lyukban töltik el, amelyekből tavaszidő táján, ha mindent elönt a lé, bőséggel kerülnek elő s sodródnak szét az olvadó havon.

Lassacskán hozzáfér valamennyi lehetséges elméleti ismerethez a lágybogarakról. Egyetlen véletlen folytán betér a lakásához közeli könyvesboltba és vásárol egy angol nyelvű állathatározót, s a kiadvány súlya ellenére azzal együtt kel reggelenként útra. Valódi lágybogarakat akar végezetül látni, mindegy, hogy hol, csak rendes formájában lássa. Nem tudja az ábrák és fényképek alapján elképzelni a centiméteres rovart, jóformán arra sem képes, hogy a szakkifejezések segítségével leírja a jószág alakját és formáját, színét, életmódját. S minden pocsolyába, hófoltba ragadt kora tavaszi bogár fölé hajolva lapozgatja a testes, terepmunkához alkalmatlan határozót, hogy annak segítségével végre kiválassza azt a hőn hiányolt lényt, amely a koponyájába is befúrta magát. Buzgalma nem jár sok sikerrel, de tevékenykedése alatt egy csomó elképedt arcú járókelő is megbámulja. Meglehetősen szokatlan a budapesti belvárosban az az enyhén pohos és extravagáns öltözetű hölgy, aki orrát hol egy könyvbe, hol egy járdarésbe dugva téblábol össze-vissza.

Közelebb kerül a megoldáshoz, amikor a Baross utcai zoológiái intézet második emeletének gyűjteményére rábukkan a világhálón. Hamarosan felhívja a gyűjteményvezetőt, hogy engedélyhez jusson az amúgy nagyközönség elől elzárt, csak az oktatásban résztvevők, a szakemberek és a bogarak iránt mélyebben érdeklődők számára kutatható kollekció felkeresésére. A vontatottan beszélő gyűjteményvezető a telefonvégen sokáig töpreng, hogy lehetővé tegye vagy sem Judith kérésének kielégítését, s döntése meghozatala előtt alaposan meg kívánt bizonyosodni szakismerete mélységéről. Amikor kiderül, Judith tisztában van azzal, hogy a tudományos világ ebben a pillanatban háromezer-háromszáz lágybogárfajt ismer, s hogy ezek közül a legtöbb típuspéldány az Állattárban található, megfelelőnek találta a szaktudását ahhoz, hogy a ’tárgy iránt mélyebben érdeklődők’ közé sorolja, de csupán egyetlen időpontot kínál fel lehetőségként a látogatásra.

Az emeleti Bogárgyűjteménybe középkorú, szürke köpenyt viselő asszisztens vezetésével jut be, s a helyszín és a gyűjteményrész ismerőjeként ő biztosítja Judith számára, már ha igényelné, hangsúlyozza, miközben a hideg lépcsőházban kaptatnak fölfelé, a segítséget. Ugyanis a bogártípusok írógéppel írott jegyzéke 1950-ig áll rendelkezésre, amikor csupán kilencezer típuspéldányt őriz az intézmény, az utóbbi hatvanévnyi időszak bőséges anyagát - hárommillió új egyedről van szó - számítógépen tartják nyilván, és a rendszer oly bonyolult, hogy Judith számára áttekinthetetlen katalógust tartalmaz. A jegyzékek alapján kereshető vissza, mely

71