Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Miklya Zsolt versei
13 Zászlót viszek, fogom a kezed máris, azt álmodtam, hogy összedőlt a ház, volt égzengés és volt földindulás, egy repülőraj dobta le bombáit. Mi bent maradtunk a falak között, kapóra jött egy csatornafedél, a föld alá húzódott, aki élt, a lángoknál mélyebbre költözött. Én mindig összerezzenek azóta, ha vadászraj húz el fejem felett, a vérem azt hiszi, ütött az óra, hogy szent időknek tanúja lehet, mi azt hiszem, kézfogással felér. Elsápadtam, az arcom is fehér. 14 Elsápadtam, az arcom is fehér. A Sápadtarc a bunker tetejéről vetődik át gaz toltékföldre, és öl, reszkess, ádáz kukoricalevél. A gödör mélyén szent avar zizeg, a kukoricaisten mennydöröghet, itt lenn a mélyben kezdődik az ihlet, miből apáink reménye ered. Nem indulok a sírját megbotozni, gránit takarja, biztató hiány. Küzdeni híven, büszkén hajladozni sem indulok, az idő mást kíván. Guggolva ringadoz a málnatő is, hogy kifogjon a létentrópián. 22
