Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 19.)
Nem szabadulhattam a gyanútól, hogy speciális képzést kapott a shumeni pártirodán, vagy azzal kapcsolatos intézményben, abban a nagy házban, amelynek a parkolójába feltűnően sok autó érkezett ma délelőtt. A magyar politikai földrengés hullámai verődtek ide s ebből következően zajlottak sürgős intézkedések. Terítették a megfelelő értelmi szintekre mindenekelőtt azt, hogy mit kell gondolni, meg azt, hogy miképpen kell másokkal is ugyanazt gondolkodtatni! Takaros formában és higgadt hangnemben magyarázta a tolmácsnő, hogy óvni és működtetni kell szellemi, meg lelki energiáinkat a hátralévő időben, hogy károsodás nélkül vészeljük át az utazás maradékát s inkább a begyűjthető szépségekre fordítsuk figyelmünket bulgáriai tartózkodásom folyamán.- Arccal a pozitív teorémák felé! - rikkantottam és emlékeztettem burgaszi buzgalmára, amikor azt tanácsolta, hogy a tengerészek tiszti klubjában tartandó esetleges előadásom során ne csupán a negatívumokat soroljam Magyarországról, hanem inkább ellenkezőleg. - Most mit ajánlana? Megint kerülte az egyenes választ. Szigorúvá lett, és felhívta a figyelmemet, hogy Burgasz emlegetése ürügyén legjobb lenne, ha írásban számolnék be az általam hitelesnek nyilvánított balesetről, vagy nevezzem, aminek akarom. Minél előbb írjam le, amit igaznak vélek, és ő eljuttatja a szervekhez, meggyőzve őket, hogy hagyjanak békén a továbbiakban. Hangoskodásomra elöl is felfigyeltek. Az ifjabb ember, aki a kormány mögött ült, éppen csak belebámult a visszapillantó tükörbe, az idősebb teljes testével hátrafordult s felvonta a szemöldökét. Ahhoz hasonlított arckifejezése, mint amikor az országúti reggelizőasztalok mellett ácsorogva, söröskorsója mögül bandzsított rám. Töprengőnek találtam tekintetét akkor is, most is. Föltehetően ő is kapott valamilyen tájékoztatást a magyar eseményről és megpróbálja bemérni, hogy miképpen kell ezek után formálnia hozzám való viszonyát? Amint átsuhant rajtam ez a feltevés, megsajnáltam a magasra vont szemöldökű férfiút. Megérintettem a vállát, és félig lehunyva szememet, halkan, de érzéssel énekelni kezdtem a Burgasz és Várna közötti utunkon sokszor harsogott, vagy dúdolt dalt: „A folyónál állt Dunnyuska, Dunnyuska-a Dunnyuska Alkudott épp egy csónakra, csónakra-a, csónakra.” Itt megálltam, de átvette és oroszul folytatta a gyönyörű sort az ifjú sofőr, amely sor magyarul úgy szól: „Sűrű az erdő, nap sose járja, nem szól benne csa-a-lo-o-gány.” Utána mély csend lett. A töprengő férfiúval összeakasztottuk a tekintetünket s pillanatokra így maradtunk. Ő kezdett engedni merev tartásából. Elfordult, az utat nézte, azután megint felém fordult félig s mondani kezdett valamit, amit csak nagy késéssel fordított a tolmácsnő.- Hát, látja, most majdnem megfogott ez az ember. Nem könnyű magyarul kifejezni, amiről motyog. Olyasmi, hogy jó dolog, ha méltányolni tudjuk valakinek a fájdalmát is, ha annyira közelinek tartjuk az illetőt, hogy a fájdalmát is megkala- pozzuk, ámbár annak a fájdalomnak a forrása idegen tőlünk. Vagy efféle. Meg azt is mondja, hogy létezik olyan fenoména, ami minden határon felül összekapcsolja 9
