Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)

teléssel színezi ki az érzékies jeleneteket.” Jókai, szegény... (Csakhogy senki ne értse félre: szakírónk keresztneve felvett, szerzetesi név, a szigorú traktátust férfiember, ekkor éppen bakonybéli apát írta.)

A szabad beszédben megnyilvánuló erotika másik fontos költője, Kemenes Géfin László. Rettenetes ember. Az egyik este - mesélem némi beszélyes színezéssel - elképesztő kínai kacsát süt pesti bérleményében két ifjabb barátjának (konkrétan Za- lánnak és nekem), azután pár nap múlva üzenetet hoz felőle a szél Hollandiából, amelynek átokáriájában a legenyhébb kívánság-tétel a máglyahalál. Az emigráció írói között talán ő az, aki a lehető legingerültebben nyugtázza a valóban képtelen, bár természetesen érthető helyzetet: a honi irodalmi köztudat nem képes átrendeződni a rendszerváltozás után a megismerhetővé vált nyugaton emancipálódott írók és műveik befogadásával. Az egyik ifjabb kritikus alig egy évvel a hévízi szak- erotizálás előtt ezt írja fő művéről: „a Fehérlófia az első épkézláb kísérlet egy nemzeti eposz megteremtésére Vörösmarty és Arany János óta.” Ha így van, ha nem - azért ez nem akármilyen hőfokú magasztalás. Erre Géfin a szerzőről: „neve avantgárd berkekben vizuális szövegcsempészményei és a Magyar Műhelyben szétterített nedvedző csigaszarvai révén vált valamennyire ismertté”. Nem jár jobban az utolsó érdembeli egyszemélyes modern irodalomtörténet szerzője sem, aki megkülönböztetett helyet jelöl ki Kemenes Géfin versvilágának az újabb magyar líratörténetben. („... az egyik legkorszerűbb... közlésforma...”), nos, őt mindközönségesen „Kuncsor Szopó Erna”-ként jelöli, aki „páviángumói apácafőnök” stb. Szorongva kerestem az én átírt-kifordított nevemet is - meleg hangú ajánlást írtam ugyanis a Krisztina könyvéről (Fehérlófia 9.) -, de szerencsére nem találtam „Popógáncs Méla, szátyári kisprépost”, „Seggedi-Maszlag Mihók, kriti-kuszi svihákrend pótgenerálisa” (a „holtában” sem felejtő „néhait” megidéző tollhegyen egyébként ő jár a legrosszabbul, aligha érdemtelenül, jegyzem meg pikírtül, sőt kárörvendve észlelem, hogy még a Toldi mitológia is ideárnyallik, felmutatván, ahogy valami nyelvvédő (!) „molyrágta talárja alatt Seggedi-Maszlag szerénytelen kútágasa ösztövérkedik”) közelében, és itt bambul önhitten „Lankadós Isten”, a Nyolc évszázad - szerénytelennek éppen nem mondható - legutóbbi összeállítója, a valahai mindentudó szerkesztő, „Homokos Trágyás fuserkritikus” mellett. Nem is beszélve a költőtársakról... Istenem, az emigráns kolléga sógorféléje: „Czuczor Elli titkos pálfordulósrendi bakóvónő”, az emigráns költőbarát szíve választottja: „Keményciki Jutta, ókoreai palacsintán féllótuszban meditáló sinkóista műmákvirágárus”... (Sajnálatos módon óg-mógÁgh Istvánnak éppen az Életünkben megjelent elemzésén is.) És hogy mindezt hol? Persze egy könyvben.

Van ugyanis egy elképesztő könyve Kemenes Géfinnek, valószínűleg a magyar (-nyelvű és -honi) posztmodern szövegszervezés legbizarrabb alkotása, amelyet a Magyar Műhely Kiadó adott ki 2002-ben. Címe: Versek Jolantához. (A könyv szerkesztője, L. Simon László, szerencséjének tudhatja be, hogy erre a kiadványra nem neszültek „föl” politikai ellenfelei, hogy mihez is „adhatta a nevét”.) Nekem ezzel a mondattal ajánlotta a szerző: „A. K-nak 60. születésnapján, a magyar irodalom egyik legkevésbé olvasott könyvét, megszívlelésül, Laci, Egyházashelye, 2005. jún. 18.)

Röviden a leírása: nem verseskönyv, hanem (részben) versnek látszó közlemények egy - fotómanipulációkon is szemlélhető - nőnevű médiumhoz címzett harminc valahány darabja, és ezt követi a közlemények kommentárjaként valakinek a

67