Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)
lszakovszkij, és egyetlen sor dong bennem azóta is: „Lehetsz bányász, halász, földműves vagy művész...” Igen, csak hogy most a verseimet beütve az internetes keresőbe, Zelk Zoltán bukkan elő mint találat, persze a félszázada bennem dünnyögő sor nélkül. Mivel az lszakovszkij-filológiában kevéssé vagyok jártas, ideiglenesen bele kell nyugodnom a csalfa idő megtévesztő játékosságába. Ám azért némileg megnyugtat - kezemben Z. Z. (ahogy jelöli magát 1958-ban a Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében című torzított szonettjében) Mint élő lelkiismeret című válogatott verseinek 1954-es kötete („Törölve az O.P.K.M. állományából, utolsó olvasói bejegyzés, 1963-ból), aligha vásárlás útján került hozzám hogy az a bizonyos „vörös sírhalom” (?) a szomszédos Zuglóban található, azaz „áll” (?), egy „hamvadt téren” (?) és bánya is szerepel benne. Másik élményem az „ötvenes évek - katonaság” metszetében időben közelebbi. Gáli István 1980-as Vaskor című kötetében számol be katonaélményeiről - ju- goszláv-magyar határ, aknatelepítés -, maga a pokol... Ezt is odaképzelem kitalált Toldink dicsteljes tettei mögé. Gáli Istvánnal (Ménesgazda!) azt hiszem, méltatlanul bánik az utókor. Hívő kommunista volt (lehetett), aki zsigerből utálta az Aczél-féle kulturális ügyvitelt, ám nem „balról” kritizált, hanem - valóban - a normalitás és az értékek érdekében. Őrá bízták a Mozgó Világot a kezdet legkezdetén, volt vele dolgom, a szerkesztőség, a pártközpont (mi tagadás...) és némely kocsmák koordinátáiban. Ha idegenkedett is az újabb irodalomban néhány dologtól és szerzőtől, tisztességesen meg akart érteni mindent és mindenkit. Emlékezetes cikket írt pl. Esterházyról, Péter küzdjünk meg? címmel. Súlyos betegségekkel kellett együtt élnie a Dráva menti évei óta, fatális balesetben halt meg. Szomorúan mélázok kései arcképét nézve, kezében fotója az ötvenes évekből, és olvasom visszafogott dedikáció- ját: „A. K-nak, aki - így hallom - nem utálta novelláimat, szeretettel.”) A szöveget kísérő kommentárokból is számot tarthat a kései figyelemre néhány apróság. Pl. az, hogy jelzi: nemcsak a katonaságnál, hanem „számos üzemben és középiskolában” is találkozott ezzel a „költeménnyel”, amely - teszi hozzá - „Toldi Miklós viselt dolgait tárgyalja, Arany stílusának és versformájának elég ügyes utánzásával, de óriási tartalmi eltéréssel. (?!)” Jóllehet elismeri a névtelen szerző bizonyos sikerült megoldásait, elmarasztalja - egy paródia esetében némileg meglepő módon -, hogy „meglehetős szolgai módon utánozta az Arany János-féle 12-szóta- gos versformát..., sőt a plágiumtól sem riadt vissza, amit Arany több kifejezésének átvétele tanúsít.” Meglepheti a mai olvasót a kommentár szinte prüdériának minősíthető morális puritanizmusa, ami ugyan egybevág a kor (álszent) szellemiségével és nyilvános „gyakorlatával”, de ami aligha praktikus érvelési modor éppen akkor, amikor a nyilvánosság meghódítására indítjuk effajta szövegünket. „A költemény olvasásakor első pillantásra szembetűnő az a körülmény, hogy ez a Toldi-változat telítve van meglehetősen ocsmány erotikával. Igaz, hogy egyes esetekben az ismeretlen szerző szellemes - az olvasót tagadhatatlanul megnevettető - megjegyzéseket tudott tenni ilyen útszéli kifejezések felhasználásával. Azonban a pornográfiának ilyen halmozása kétségtelenül túlzás. A versben csak úgy hemzsegnek a trágár szavak... Az olvasónak általában az az érzése, hogy a névtelen költő az erotikára és a trágárságokra helyezte a fősúlyt. Az alacsonyabb ízlésű közönség - nem éppen ok nélkül - ezt tekintette a lényegnek; a vers elterjedettsége döntően összefügg ezzel a tényezővel. 60