Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)

Lerugdalják Miklóst szerecsen pribékek.

Rugdalják valagba, rugdalják ők faszba,

S díjnyertes nagy faszát verik nehéz vasba.

Úgy lődörög Miklós, mint kókadt fasz a lébe’,

Roskadozva viszik a király elébe.

A királynak hírnök szívszorongva hozza:

„A királynőt e tróger a halálba baszta!”

Felujjong Lajosunk: „Lovaggá lesz ütve!”

Szól Miklóshoz, ki áll szemlesütve:

„Kívánom szűz lánykák telt valagát, ringót;

Mindenem a tiéd, mert megöléd a ringyót!

Ha szerelmet hozó szél jőve tavasszal,

Félvilág sem bírta őt ellátni fasszal;

De te méltó voltál e csúf, ronda dögre:

Dicső magyar faszod álljon mindörökre!”

Miután sikerült magunkat magunkhoz térítenünk eme sajátos „nemzeti kód” her- meneutikai izgalmából, amiben megrendítő erővel elegyednek az esztétikai összetevők a „naiv” olvasó elemi befogadói tapasztalataival, vessünk egy-két pillantást a szövegközlő kísérőlevelére és szövegértelmezésére. Az 1957-es keltezésű levél egy több mint fél évtizedes alanyi élményt óhajt a szakmai nyilvánosság napvilágára hozni.

„1951-ben katonai szolgálatom során, Tapolcán érdekes Arany-vonatkozású irodalomtörténeti kuriózumra bukkantam. Ebben a táborban széltében-hosszában szavaltak egy ismeretlen szerzőtől származó, Arany Toldijának versformáját utánzó, meglehetősen pornográf tartalmú ’népballadát’. E verssel - melyet különben már akkor lejegyeztem - a későbbiek során sokszor találkoztam Budapesten, Debrecenben, valamint vidéki katonai táborokban is. Mivel e ’Toldi-népballada’ vitathatatlan Arany-vonatkozásai miatt számíthat az irodalomtörténészek érdeklődésére, ezért vonatkozó kutatásaim eredményét egy rövid tanulmány keretében összefoglaltam...” Alább: „Tekintettel a vers trágár tartalmára, nem ragaszkodom magának a Toldi- népballadának’ szószerinti közléséhez.” (Akkor meg? A. K. jegyzete) „Azt azonban szeretném, hogy a Toldi-utánzattal kapcsolatos közléseim, illetve értékelésem változtatás nélkül láthasson napvilágot.” (Ezzel az óhajjal vajh’ mit kezdhetett a szerkesztő? A. K. kérdése) Hát még ezzel az önbizalomhiánnyal éppen nem vádolható utóirattal: „Szíveskedjenek minél hamarabb tájékoztatni arról, hogy a folyóirat melyik számában jelenik meg tanulmányom.”

(Közbevetőleg hadd engedjek meg magamnak egy rövid kitérőt, úgy is, mint olyan valaki, aki ha szemlélője, és persze értelmezője nem, de azért átélője volt az 1950-es évek legelejének. Az elemi iskolába éppen beiratkozott kisfiú voltam 1951- ben, és a katonaságról csak annyit tudtam, hogy kerületünk szélén, a mocsaras Rákos patak és a palotai temető szomszédságában, a bolgár kertészeken túl van egy laktanya (a későbbi „futkosónak” becézett intézmény), ahol valami nyárvégi (szovjet?) ünnepen kellett egy verset elszavalnom, és cserében szőlővel vendégeltek meg a gimnasztyorkás honvédek, egyszerű deszkarekeszekben kínálva föl a gyümölcsöt. A vers címe mintha ez lett: Egy vörös katona sírjánál, a szerző neve meg mintha

59