Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)

„kihúzom! - rikoltja, - Harmadszor verem be!” Ámde tíznél megáll, s dobják mély verembe... Sok vidor lovag jött, felcsigázva kedvük,

De hiába folyt el drága életnedvük;

Egyiknek sem állt fel tíz után, hiába,

Vonták a palotát gyászdrapériába.

HARMADIK ÉNEK

Mint a hímszarvas, kit seggbelőtt az ármány, Futott Miklós búsan, a pöcsét vakarván. Együgyű eszében csak egy terv világok E nemes versenyből győztesen kilábol.

Biztatja őt bátyja, kinek szava lépes:

„Most mutasd meg, öcsém, dákód mire képes!” A hold meszes seggel felkúszott az égre,

Mire Miklós Buda vára alá éré.

Látta Lajos királyt, ki pöcsét jegelte,

Amint a várkertet fürkészőn átszelte.

Az agg király hozzá reszketegen szóla:

„Senki se került le még élve őróla!

Voltam fiam, én is, ifjú, délceg, nyalka,

És most itt lődörgők, rossz picsákat nyalva!” Aszott pöcsét nézve keservesen morgott:

„Ha kedves a lőcsöd, gondold meg a dolgot!” Megköszönte Miklós a király tanácsát; Szétverte faszával a palota rácsát.

Meglátta Johanna, s szóla epedően:

„Látom nem visznek ki téged lepedőben!” Miklósunk nagy pöcsét dermeszti a látott: Előtte a delnő nagy picsája tátong, Szőrbokrétái közt, mint hatalmas sikló, Tekereg sziszegve a vérvörös csikló;

Középül, mint rémes, nagy gőzkohó fújtat, Akós, félméteres dákót is elbujtat.

Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán,

Be is dugja nyomban rőt korongját nyalkán.

Öleli Johannát, s az abnormis karó

Úgy dolgozik benne, mint egy cséphadaró.

Az udvarmester meg már számolja a gépen, Mert a tízes turnust már átlépték régen!

Szívós ám Johanna, a húszat is állja;

Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja. Végtére Johanna sem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. „Meghalt a királyné!” - sipítják a vének.

58