Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Prágai Tamás: Fészket rakni a szelekbe

Minden új történés átrendezi emlékeinket. Minden újabb esemény megvilágít egy részletet a múltból. Az idő tapasztalata: ez a felismerés szül minden regényt.

Belül megszólal a hang.

A HANG.

Helén és köztem minden eldőlt azon a Gellért-hegyi délutánon.

A hegyről Dél-Budát, a Várhegyet, és az álomszürke Pestet is félkörben, a város köré telepített, vasbeton emberkeltetőkig belátni. Ez a belátás. Mély és összetett jelentésű ez a szó is. Ha látok valamit, még nem értem - de ha belelátok, akkor megértettem. Hol van a hajszál még és már között? (Szeretem ezeket a hajszál-hasonlatokat.) Be kell hatolni az anyagba. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy magyar az anyanyelvem. Soha, sehol, a Föld semelyik pontján nem lennék író. Az egzisztenciális hendikepet sehol sem ellensúlyozza olyan öröm, mint amilyet számomra a magyar nyelv nyújt. Ha szamár lettem volna, akkor magyar szamár szeretnék lenni. Felismerések érnek nap mint nap az anyanyelvemen keresztül. Minden nyelv - és ez köztudott - más és más szeletét bontja ki a valóságnak. A kecsua nyelv „mi” értelemben két különböző névmást használ: nuqanchik (mi, veled együtt), és nuqayku (mi, nélküled). Veled együtt, vagy nélküled együtt: nem lényegtelen, apró-cseprő megkülönböztetés...

Bennem a „mi”szóban ott rezonál az „én”. Lehet, hogy ez európai vonás? Az M és az N, a két folyamatosan hangoztatható nazális, amely egy keretbe foglal ént, engem, enyémet: mindent, ami az enyém, ami az én világom. Om Mani Padme Hum.

Nem Helén miatt ülök itt, hasogató fejfájással. Helén jelentősége elszállt, amint kilépett a lakásból.

Még aznap délután látni akartam Abigélt.

Nem tudom, mit akartam tőle, de tudtam, hogy beszélnünk kell. Megpróbáltam a vonalason hívni, nem vette fel. Aztán órákon át mászkáltam a Körúton - nem bírtam megmaradni a Helénszagú lakásban. A HANG (nevezzük így) Pocó albérlete felé sodort (persze nem Pocó miatt). Lett volna alibim felugrani: semmi sincs abban, ha rákérdezek valami egyetemi dologra. Alkonyodott, amikora kapuhoz értem. Hogy is mondjam, hogy pontosan értsd. Felmentem a gangra. Az első emeleti lakás függönye be volt húzva, és bent már égett a villany. A függöny - hatalmas, fehér, lepedőszerű anyag, mint egy vetítővászon. Később láttam még egyszer, megnéztem és jól megjegyeztem: apró, áttört virágmintákból álló szegély húzódik a függöny alján. Ahogy a gangra léptem, ez a mozivászon fogadta a tekintetem. Bent, a lakás mélyén égett egy spotlámpa, a kivetítőre két árnyék vetült. A vékony nőalak körvonala a férfi tömzsi és durva árnyékába olvadt. Összebújtak, az árnyékok finoman, nagyon finoman és lágyan ringatóztak egy általam nem hallott zene ütemére.

Visszahátráltam a lépcsőházba és eloldalogtam, keresztül a félhomályon, az omladozó vakolat alatt. A kapuban éppen rángatták és rugdosták a kukákat a köztisztasági hivatal megkésett emberei.

Mindegyik tartály, akár egy szürke rabruhás fegyenc. A megaláztatásnak csak törzse van, nincsenek végtagjai.

50