Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Benke László versei
de én csak ővele és őérte remegek, hogy újra eltaláljon hozzám, lakjon végtelenül bennem, mint a fény fénye, általa én vagyok az, kezdettől fogva várom, berendeztem érte a szobám boldogságra, tiszta lepedőt, párnát, paplant húztam, jön az izgató élet, valóság, álom, dallam, göndör és erős éj-haját ha csak megsimogathattam újra és újra megtelt öregedő csuprom mézzel, nyakának pici olajtól illatos bársonyát sóvárogva nézem, s lobban a vérem; ha egy kicsit is megérinthetem, könnyen felejtem az undok gyerekkori ragályt nem a Teremtő ejtett rajta hibát, fiatal bőrét ótvar marta szét, foltos maradt az Éva-arc, elkapart-gödrös-foltos, mégis királynő ragyog a drága bőrön át, nagy szeme zöldjéből a természet nyugalma árad, lelke mélyéből izgató sugárzás, az édes-dús ajak rezzenő érintése a számon ős-tudás, szétizzik bennem, remegve szikrázik érte a vérem, ó hogy elverte tőlem a többi nőt! - Zsuzsannát, Zsuzsát, Erzsit, Jutkát és Magdát, a szép butát, s lett a boldogságom és szabadságom fogiára egyedül ő. A láthatatlan láthatóhoz A láthatatlan láthatót te valóban szemmel láthatóvá tetted. Erős vagy, és nem vagy kiszolgáltatott változó testedben, örök lelkedben. Hol szépségek és jóságok mögé rejtőzködsz, fénybe és virágba, majd a múlandóság csendes örömét öltöd magadra lombos őszi fákban, azután lassan vetkőzve a halál fehér álarcát emeled magad elé, el-elcsillogsz a végtelen hóban, el-elvakul szemem természeted lényegén, s hiszem, te vagy egyedül tisztánlátó, én pedig mindenütt téged látlak, szívemet lassan kitárom előtted, mert jó itt lenni és jó hinni, hogy ennél is jobb lesz ott nálad. 34
