Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - H. Hadabás Ildikó verse

és az az óra is megismételhetetlenné foszlik nemsokára, amiben én felkértem Anyám ép kezét egy táncra, látva, hogy fényesíti arcát, valami égi ragyogás, s szálltam kezével a hajdanvolt rég-időkbe, mikor még szép lábai mozgását csodáltam ahogy konyhánkban dudorászva ringott a folytonos paprikáskrumpli megunt illatában, amelyet az orosz katonák heti erőszakos ellenőrzése sem tudott eltiporni bennem, sem a mostani képtelen jelen keringőzése a víg háromnegyedben, miközben hullt a könnyem,- Anyám táncát szó nem beszélte nyelven a végén mélyen hajolva megköszöntem.

Ha azt az ajtót kinyithatnám újra úgy,

ahogy tettem napról-napra, hónapról-hónapra,

s anyám fogadhatna ragyogó szemével,

már nem találnám mázsás súlyúnak

az alvilágba menő folyosók fájdalmait, mert

az innenső parton még miénk az élet,

a lassú lélegzet, az összes fény miénk,

megérteném, ha ismételni lehetne az életet-halált,

hogy a legsúlyosabb kereszt mily könnyű fa,

amíg vihetjük megbénult testeinken,

lázadó lelkeinkben, dühödt sírásainkban,

őseinktől átvett mozdulatainkban,

az egész nyomorultnak hitt, mégis

mézzel teli életcsordulásban,

a sárga csend lezárulásáig.

De nem lehet, jaj nem lehet, már nem lehet, szárnyaszegetten nekifeszülve térnek és időnek, a sebes száj tehetetlenül engedi el a szót:

Nyitva a börtönöd, ím, csillagos égbe repülsz.

Ég veled, édesanyám...!

25