Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - H. Hadabás Ildikó verse
A megütött falak örök nyögéseit, a sorsokat, amikbe én naponta szédülve belehaltam. Igen, most már megköszönném, néha utolsó tanúként a rehabilitációs osztályon, (még ha nem is volt már mit rehabilitálni legtöbbször, se a szétesőben lévő testeken, se az örök tompaságba esett szemsugáron) amikor közösen játszottuk az utolsó játékot a huncut nagy valóság elé tartva szétnyitott tenyereinket, átcsorgatva köztük valamennyi elrebegett, valaha megélt emberi létet, miránk villanó fénysugarat, hogy elhihessük, elhitessük, másokkal is, magunkkal is: eloldalgott közelünkből a fájdalmas halál. Akkor még én sem tudtam, hogy minden kórházi pillanat visszavágyott lesz egyszer, és a mély bugyrokból kicibált ápolói vezényszavakat, a székeken felejtett rongy-kupac-sorsok lélegzését, örömmel hallanám, csak hallanám, mert mindez azt jelentené, hogy anyám gyermeki élete valami ősbizalommal, valami kimondani nem vagyok rá méltó érzelemmel várna engem a kórházi ágy felfénylő fehérségében, mert még nincs itt az utolsó nap ziháló rettenete, amelyet fel sem ismertem, akkor, a majdani napokban, pedig a kékülő test már a szív utolsó dobbanásait jelezte, miközben folyamatosan könyörögtem, s megállás nélkül susogtam: Uram irgalmazz, Uram irgalmazz, Uram irgalmazz! Mondom, még mindezt nem tudtam, még nem hallottam a krematóriumi ügyintéző száraz felvilágosítását, hogy este nyolc órától fél tízig... még nem láttam azt az utolsó elégető tüzet, azt a látomás-megtisztulást magam előtt, mert nem is hittem, hogy aki ennyire jó volt annak meg kell tisztulnia. Most még az ajtóban álltam, s megrendültem Anyám percekig mindent értő szemétől, s hogy - a beteg-kórus lassuló jajongásának kíséretében - váratlanul a mély-kút-csendben közösen meghallottuk a fogyó idő sercegését, persze ki tudta ezt ott, akkor, hogy mit hallgatunk, tudunk, s hogy a tünde lét napokra szabott angyal-kard-suhogása, s a rádióból kiömlő zene már alig miénk, 24
