Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Fábián László: A szépség fénylése

sokról kiváltképpen); olykor olyan pregnánsan, mint a Légi tájról, de a Villányról nem különben. És hát még mi mindent „tud” ez a forma! A Hullámzás című kép mozgása - úgy tetszik - egyszerre valós és virtuális. Valós, mivel az ismételt formadomborítás az alap, amely fölött még virtuálisan a geometrikus szivárvány-nyalábok is hullámzanak. A Forma 3. vászon-applikációjában nem egyszerűen egyértelmű, de provokatívan direkt nőiséget asszociál, a Sírkövek este fölfogható hangulatos zsá- nerként, a Föld-Víz pedig konceptualista tájkép (emlékeztetve Bak Imre korabeli grafikai kísérleteire akár). Mivel a műalkotás mégsem teljesen (olykor szinte alig) referenciális, teljes dekódolása jószerivel megvalósíthatatlan, gazdagsága kimeríthetetlen.

A mély elme a dús élet iránt hévül - fordítja Hölderlint Rónay György; ez mottója lehetne ennek az életműnek.

Keserű Ilona képeinek metaforikusságához aligha férhet kétség (némelyik képe - például a Mandarinnégyzet - világsémaként fogható föl), ebben az esetben pedig figyelmeznünk illik Heidegger híres gondolatára, annak megállapítására, hogy a metaforikus csak a metafizikán belül létezik, és hát mindenképpen ennek a fölismerésnek tudható be, hogy kerültem, inkább csak lebegtettem a közvetlen tárgyi utalásokat. Nem tárgya ugyan ennek az írásnak, utalnom viszont ennek ellenére lényeges - a tehetségen túl (méta) - arra a gazdag tapasztalatra, amire ez a pálya fölépült, amiből ezek a „fajsúlyos” művek születtek. Az életmű jelentős része olyan ideológiai-politikai közegben született, amely eltökélten, ostoba normatíva szerint kontraszelektálta az efféle szemléletmóddal kialakított műalkotásokat. Keserű pontosan tudta, hogy a diktatúrában a szellemi élet színe-java anatéma alatt áll; tudatosan vállalta indulása pillanatától velük a közösséget, ami ebben az esetben művészi sorsközösséget jelent. Az erkölcsi tartás valamiképpen csaknem mindig megnyilatkozik az igazi esztétikai értékben, ha másként nem, hát a könnyebb ellenállás, az időről időre fölkínált ancilla-szerep következetes elutasításában. Leegyszerűsítve: az alkotói személyiség, az alkotói autonómia védelmében. Keserű életműve, kommunikatív absztrakciója ebből a szempontból is példaszerű. Talán nem meglepő módon, innét ítélhető meg úgyszólván rögeszmés ragaszkodása az olajfestékhez, a kipróbált matériához, és idegenkedése a csupán néhány évtizedes történettel bíró műanyagfestékektől.

A művek összességében ez a kikezdhetetlen személyiség a besorozhatatlanság- ban, lajstromozhatatlanságban jelentkezik: nem lehet életművét, de még korszakait sem egyértelműen stílusirányzatokhoz kötni, ami nem azt jelenti, hogy mereven elhatárolódnék a jelentékeny kortársi törekvésektől, sokkal inkább azt, hogy befogadja, a maga számára átírja, abszorbeálja ebbe a nyitott világba az általa használhatónak ítélt fogásokat, esetleg csupán hangsúlyokat. Még csak nem is pusztán a képzőművészetből! Szóba hozható lenne mind irodalmi (emblematikus névként álljon itt Ottliké), mind a színházi érintettség (Kaposvár legprogresszívabb korszaka), de akár a magyar új-zenei törekvések. Amikor tehát Tandori ősanyagmozgatóként aposztrofálja tevékenységét, akkor föltehetőleg mindezt beleérti: totális szellemietikai lendületre utal.

A kérdést, ha őszinték akarunk lenni, úgy kell föltenni: mit adhat át mindebből a mester? Nyilvánvaló: a tehetséget nem. Annál inkább a szellem lehetséges szabadságának gondolatát, tulajdonképpen azt, ami az alkotói magatartás megalapozásá20