Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Végh Attila: Oidipusz megkísértése
ANTIGONÉ Gyerünk, apám, fondorlatos világ ez itt. Mint hogyha más föld lenne ez, nem Hellaszé. A nyelvünket barbár módon beszélik itt. És barbár módon gondolják ők azt, amit. Borzasztó emberek vesznek körül: Hadész szalajtja éjsötét szörnyképeit reánk. Ne hallgassuk tovább ziháló rémeik, lelkűkben fészkelő türannoszuk szavát. (Elindulnak a liget felé.) RENDEZŐ Csapó! Forog! OlDIPUSZ Már érzem én, hogy hív az ősi szürkület, hogy int árnyak közé olvadt ősök keze. Leányom, fogd kezem, s a pillanat ha itt van, engedj el. Ha sors rendelte ezt nekem, ha véletlen csupán, mindegy ma már. Hiszen, úgy látszik, sorsom mind véletlenebb tájak felé visz el. A borzalomban vérezüst kaput nyitok, s belépek én. Menjünk, lányom, nyeljen ködébe álmos forgatag. „Aludj, jó Oidipusz”, ezt hallom már. Gyerünk tehát, nincs létünk többé itt, s nem léteztünk soha. (Lassan eltűnnek.) RENDEZŐ Ennyi! VÉGE 16
