Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Majthényi László: Szubjektív objektív

hetett szívni in situ), a szomszéd asztalnál besúgó ül, előtte vagy io kisfröccs, látszólag velük szemez, valójában bennünket figyel, alig feltűnő, már nehezen bírja a lelki terhelést, mi nem zavartatjuk magunkat, nem suttogunk, szívja csak magába ő is az új eszméket.

Az oroszok kivonulása két részben: az elsőben az egykori huszárlaktanya, piros sávos nyílt paranccsal léphetünk be a szó szerint még gőzölgő objektumba, összeszart folyosók, kitört ablakok, fahordóban a szétfolyásig rothadó sózott hering (akár a középkorban), a bűze még mindig itt van az orromban ma is, olyan az egész, mintha egy hordányi söpredék állt volna éppen most tovább. A második részben Hajmáskér, „búcsúztatjuk” a szovjet katonavonatot, a baloldali (máig) sztár újságíró fehér BMW-jével - figyelem, 1989! - majdnem elsodor bennünket és a katonazenekart. (Persze máig műsorai vannak a tévében és véleményformáló helyeken ő mondhatja meg nekünk a frankót.) A vonatablakban szerencsétlen kiskatonák: kirgizek, tatárok, oroszok, ukránok meg a többiek: külsőre nagyon különböznek, de most mind egyformák: szemükben könnyek, hisz indulnak haza, a bizonytalanságba, a nagy semmibe, innen, tőlünk, nekik „nyugatról”. Egy pillanatra a megszállott megsajnálja a megszállót.

Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése: Orbán Viktor beszéde és az a hatodik koporsó: „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik”. Látnok ez az ember. Igen, ez volt talán a legfontosabb nap a nemzet kollektív tudatában, lelkében - ha van ilyen: szűnni kezdett a félelem, éreztük, hogy sikerülni fog, és igen, lehet, józanon, vér nélkül. Este a híradóban öcsém, ahogy a dísz-század tagjaként a menet élén viszi a hatalmas koszorút a koporsó előtt. (Anyánk nézi híradót, és aggódik, félt bennünket.) (Fiatalabbaknak: igen, a rendszerváltás előtt még csak egyfajta tévé és híradó volt, ja, és sokáig nem volt adás hétfőnként, ,,műsorszünet”-monoszkóp...)

Soha nem múló közösségi élmény március 15, ahogy Szombathely Fő terére szépen, lassan szivárognak az emberek, kezükben nemzeti zászlókkal, szívükben derűvel és bizalommal, és megnyugvással látjuk, hogy a tér megtelt, és egyszerre dobbannak a szívek Gyurácz Ferenc beszédére.

Benkő Sándor fotóit nézve megelevenedik a múlt, a múlt, ami soha nem tér visz- sza, de mára már elég távol került tőlünk ahhoz, hogy kutatható, elemezhető legyen. Hogy tanulhassunk belőle. Hogy ne legyen több hatodik koporsó.

197