Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Kahler Frigyes: Az igazságtétel igényének megjelenése, az 1989. év eseményei és az első semmisségi törvény

Az indokolásban a jogalkotó szókimondóan kijelenti, hogy a törvény meghozatalának politikai oka van, jelesül a parlamentális demokráciára épülő jogállam érdekében értékelte át az 1956-os eseményeket, amelyek immár nem ellenforradalom, hanem a népfelkelés minősítését kapták. Bár jogalkotás ekkor még nem jutott el forradalom fogalmáig, mégis ez a fogalom lopakodott a sorok között.

Miután a jogalkotó nem támaszkodhatott történelmi tényfeltáró kutatásokra, így a törvény tételes megfogalmazása is felemásra sikerült.

A jogi előkészítő munka során nyilván érzékelte - hiszen az átvizsgált halálos ítéletekben is megragadható volt, s tudható volt a Legfelsőbb Bíróság i957.-es ítélkezést meghatározó iránymutatásaiból is - a jogalkotó a megtorlás ítélkezésének az a fortélya, hogy az elítélteket valamilyen köztörvényesnek minősülő cselekményekben is bűnösnek mondták ki.

Nem volt titok az sem, hogy ezt a technikát a diktatúra azért alkalmazta, hogy elsősorban a külföld előtt igazolja „az ellenforradalmárok köztörvényes bűnözők” másrészt, hogy ezzel is hátráltassa az elítéltek szabadulását.63

Mindezek ellensúlyozására alkalmazta a törvény azt a megoldást, hogy a harci cselekményekkel összefüggésben semmissé nyilvánította e köztörvényesnek minősülő bűncselekményeket. Ahogy az expozéban az államtitkár fogalmazott: „Ami a törvényjavaslatnak a nem politikai bűncselekményekkel kapcsolatos rendelkezéseit illeti, azt kell figyelembe venni, hogy az akkori gyakorlat szerint a harci cselekményekben részt vevő személyeket a politikai bűncselekmény mellett rendszerint más, súlyos megítélésű bűncselekmény miatt is felelősségre vonták.”

A törvény 2 J-a legfőbb ügyészi indítványhoz és legfelsőbb bírósági döntéshez kötötte a semmisséget az olyan köztörvényes minősítés esetében, amely nem függött össze harci cselekményekkel.

Ez a törvényi megoldás két okból is elhibázott. Először aránytévesztés a legfelsőbb ítélkezési szintre vinni olyan kérdés megítélését, amelynek elbírálására - annak idején - alacsonyabb szintű bíróságnak volt hatásköre.

Az expozé szerint: „A felülvizsgálatot a törvényjavaslat a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe utalja. Ez biztosítja, hogy az elbírálás azonos szempontok szerint történjék.” Nos ezen az alapon valamennyi ügyet legfelsőbb szintre kellene utalni.

Aligha járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük a középszintű bíróságokkal szembeni bizalmatlanságot. Ennek oka nem csak szakmai lehet, sőt megítélésem szerint elsősorban nem szakmai, hanem politikai bizalmatlanságról volt szó.

A másik hiba a törvénynek abból a felfogásából fakad, amely az eseményeket népfelkelésnek, azaz meghatározó módon olyan eseménysornak fogja fel, amely az utcai megmozdulásokban - értve ez alatt a fegyveres akciókat is - merül ki. A forradalom ennél lényegesen szélesebb cselekménysort átfogó folyamat. A törvény azonban ezekre már aligha alkalmazható, mint arra a Tóth llona-ügy szolgált először példával.

Az ügyben az e törvény alapján benyújtott semmisségi kérelmet a bíróság elutasította s nem lehet azt mondani, hogy törvénysértő módon. Az elutasító határozat azért született, mert az ügy „nem fért bele a törvény kereteibe” ezért volt szükség 2000-ben a lex Tóth Ilonának elnevezett 2000. évi CXXX. tv. (negyedik semmisségi törvény) megalkotására, amely egészen más elvi alapokon készült. Itt már tekintetbe vette a jogalkotó a történeti kutatás eredményeit, amely bizonyította, hogy a meg130