Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Kahler Frigyes: Az igazságtétel igényének megjelenése, az 1989. év eseményei és az első semmisségi törvény

Az 1989. szeptember 4-én tartott kabinetülésen eldőlt, hogy az október 23-i évfordulóig el kell fogadni a semmisségi törvényt.

Dörnbach Alajos a szeptemberi interjúban arról is nyilatkozott, hogy az „ítéletet hozó bíróság az érdekelt vagy hozzátartozója kérelmére igazolást adjon ki arról, hogy az elítélés a törvény hatálya alá esik, és a rendelet az ártatlanság okából a bírói ítéletet megsemmisítette.”

Az 1989. szeptember 21-22. napján tartott minisztertanácson kapott felkérést az igazságügy-miniszter, hogy a törvényjavaslatot terjessze be az országgyűlés szeptemberi ülésszakára. A törvényjavaslat egyébként nem került szeptemberben a ház elé, azt az októberi ülés tárgyalta, s dr. Borics Gyula államtitkár terjesztette a ház elé - 1989. október 20-án.

Az expozé megállapításai messze túlmutatnak az MSZMP KB szellemén:

„Az elmúlt évek történelmi kutatásai alapján egyre világosabban látjuk, hogy a második világháború után bizonyos jelekben megnyilvánuló, majd a fordulat évei után teljesen kibontakozott politikai gyakorlat, különösen az állampolgári jogok semmibevétele, milyen tragikus eredménnyel járt. A tekintélyuralmi államnak az egyeduralmát gyakorló párt által irányított önkénye százezreket hurcolt meg, fosztott meg szabadságuktól, egzisztenciájuktól. Az eltorzult ideológia alapján az állampolgárok legszélesebb rétegeivel szemben alkalmazták a terror változatos formáit. Sokak koncepciós perek áldozatai lettek, megteltek a börtönök, az internálótáborok, másokat lakóhelyüktől, hivatásuktól, munkájuktól fosztottak meg.

Különös figyelmet érdemelnek azok a méltánytalanságok, sőt a nemzet ellen elkövetett bűnös akciók, amelyek az ország egyes politikai vezetőit érték, s amelyek következtében anélkül, hogy többségük ellen büntetőeljárás indult volna, mégis, részben az ilyen eljárással való fenyegetettség folytán is a politikai életből való visszavonulásra, sőt nem kevesen a haza elhagyására kényszerültek.”

Sajátos az a mód, ahogy az expozéban megjelenik a vegyesbizottság - noha ehhez a törvényjavaslathoz semmi köze sem volt:

„A Kormány az 1945 és 1962 közötti büntetőügyek felülvizsgálatára jogászokból és történészekből álló bizottságot hozott létre. Ez a bizottság a közeljövőben javaslatokat terjeszt elő a koncepciós elítélések hátrányos következményeinek felszámolásáról, az áldozatok rehabilitálásáról. Emellett egyedi felülvizsgálatok indultak a kiemelkedő jelentőségű ügyekben.

Nagy Imrét és sorstársait törvényességi óvás folytán a Legfelsőbb Bíróság felmentette és ezzel jogilag rehabilitálta. S követte, s remélhetőleg követi ezt az aktust azon ítéletek sora, amely hasonló döntést jelent néhány, a 40-es, 50-es években lefolytatott kiemelkedő jelentőségű koncepciós perben”.

Furcsa összemosás! Tény, hogy a legfőbb ügyész nyújtott be törvényességi óvásokat 1956 előtti törvénysértő ítéletek ellen, de ez nem érintette a forradalmi megtorlás során elítélteket.

Majd rátért a semmisség törvényi megoldásának szükségességére:

„A teljes körű rendezés ezért hosszabb időt igényel, bár nem vitás, hogy politikailag ez lenne a kedvezőbb megoldás. A társadalom azonban joggal várja el, hogy azokon a területeken, ahol az lehetséges, mielőbb konkrét intézkedésekre kerüljön sor. Ma már általánosan elfogadott, hogy a koncepciós ügyek egyedi felülvizsgálata, az áldozatok egyéni rehabilitálása gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Az egyéni fe128