Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Simon János: Közép-európai átmenetek vagy átalakulások? - A rendszerváltozások elméleti megközelítése

hanem torzulásról kellene beszélni. A kommunista (szocialista) forradalmak egyik kimondott célja éppen a tulajdonviszonyok megváltoztatása volt, amikor pedig a kommunisták hatalomra kerültek, első dolguk ennek megvalósítása volt, a nagyobb és a közepes magánvagyonokat elkobozták, vagyis a termelőeszközöket államosították. A szocialista országok gyakorlata szerint az országban a termelőeszközök kb. 90-95%-a állami tulajdonban volt, így nem csak a középosztályt, de az egész civil társadalmat megfosztották az önálló gazdasági bázisától. A kiszolgáltatottá vált individuum csak az állami munkaszervezetben találhatott munkát. Ha bármilyen rendszerellenes tevékenységért elítélték, akkor ő és hozzátartozói már csak a perifériára mehettek dolgozni, (portás, éjjeliőr, rakodómunkás, perecárus stb.) ha egyáltalán oda is bevették. (Lásd erről az 1956-os elítéltek és hozzátartozóik utóéletét a 60-as, 70-es években!). A kommunisták nemcsak a civil társadalom magántulajdonát államosították, de föloszlatták annak érdekvédelmi szervezeteit, továbbá megtiltották új alapítványok, körök, egyesületek, védegyletek alakítását.

Az anyagi bázisától megfosztott civil társadalom tehát „csonka társadalom” volt, melynek tagjai így atomizáltan végletesen kiszolgáltatottá váltak a diktatórikus hatalom önkényének. Ez az a fundamentális különbség, ami megkülönbözteti egymástól a latin-amerikai és a kelet-európai diktatúrákat. Amikor pedig a posztkommunista átmenetről beszélünk, akkor ebben rejlik a többi átmenethez képest a lényeges másság. Közép- és Kelet-Európa országaiban nemcsak demokratizálni, de privatizálni is kellett; vagyis helyre kell állítani a mesterségesen szétvert „csonka civil társadalom” saját gazdasági bázisát és integratív egységét, mely a demokráciának és piacgazdaságnak egyik alapfeltétele. Emiatt bonyolultabb, sokrétűbb a feladat, hiszen könnyebb volt 50-70 évvel korábban egyik napról a másikra államosítani, mint két-három generációval később a társadalmi igazságosság nevében ismét megtalálni a tulajdonost. Csak kevés területen lehetett reprivatizálni, a legtöbb új tulajdonos pénze vagy kapcsolati tőkéje révén került tulajdonosi pozícióba, ami velük és a folyamattal szemben éles feszültséget okozott a társadalom tulajdon nélkül maradt csoportjaiban. Miközben a demokratizálódás nyitottabbá, egyenlőbbé és igazságosabbá tette a társadalmat, a privatizáció éppen az egyenlőség ellen hatott, s növelte az igazságtalanság érzését. Közép-Európában a feladat az új politikai osztály számára éppen az volt, hogy megakadályozza az erős polarizálódást, hogy féken tudja-e tartani az ellenerőket, s el tudja-e érni, hogy a piacgazdaság irányába mutató privatizációs folyamat salakja az emberek szemébe ne úgy jelenjék meg, mint magának a demokráciának a hozadéka. Ha a kettő, a demokrácia intézményeinek és a piacgazdaságnak a kiépítése szétválik az emberek tudatában, akkor a tranziciós folyamat viszonylag gyorsan megy végbe, s az emberek nem fordulnak a demokrácia ellen, nem szavazzák vissza a régi tekintélyuralmi rendszer politikai erőit. Azt mondhatják, hogy „kevés a demokrácia”, vagy „rosszul működik”, de azt a hamis tudatot mindig el kell oszlatni, hogy „általában rossz a demokrácia”, már a kifejlődését is el kell kerülni. Például a közvélemény-kutatások számára külön kihívást jelentett megmagyarázni, hogy a válaszadók mennyiben tesznek különbséget kormány és rendszer megítélése között, vagy a piacgazdasággal való elégedetlenség és a demokráciával való elégedetlenség között, annak általános és specifikus megjelenése között.