Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész

hogy felkelést robbantanak ki, ha nem gyakorolnak más hatást.”"6 Emil Cioran így már fenn volt „A kétségbeesés csúcsain”. Júliusban még azért egy csomag könyvvel felment a Nagyszeben melletti Páltinisre, a hegyekbe - 1400 méterrel a tengerszint fölött hogy ott fejezze be művét."7 Szüleinek egyébként azt füllentette, hogy filozófiai értekezést készít."8 Hamar túl lehetett rajta, mert augusztus 19-én miután órákig dolgozott az erdőben, arról számolt be, hogy „itt ezeken a helyeken, ahol több vonatkozásban újra gyermek lettem, ami azt jelenti, hogy nem vagyok annyira elesett, mint állítom, világos és tartós sajnálat támadt bennem csak egyetlen - intellektuális - síkon elemésztett életem miatt. Diákkoromban az életfilozófiát a könyvtárban műveltem; nem éltem több síkon, nem viaskodtam immanens módon a létben, az élet beljében, hanem megfertőztem és szétzúztam az életet magamban, hogy a romokon megteremtsem a szellemet. Ha létemben nem lenne valami rendbe hozhatatlan, valami könyörtelen és fájdalmas fatalitás, úgy érzem, ragyogó egyén lennék, végtelen nagylelkűségre képes, adakozásra, ami életemet kevésbé tenné elszalasztott alkalmak sorozatává. Tudnám én, miként használjam ki az élet minden pillanatát, hogy minden szikrából lángot és minden cseppből tengert csináljak. Miért vagyok pesszimista? Mert az akaratomon kívül támadó depressziók megölik bennem az elán nekilendüléseit. És ez a kettősség annyiban drámai, amennyiben végtelensége a barokkhoz és a groteszkhez vezet, utolsó és apokaliptikus görcsökhöz. Egyáltalán nem vagyok szomorú most, amikor írok; lehet azért oly élő és erős a tisztánlátásom, mert a szomorúság és kétségbeesés foltjai nem tudják teljesen elhomályosítani lényem ragyogó forrását. Esküszöm az alkonyodó ég derűjére, amely aureolával von be engem, hogy ellenállok e világon, még akkor is, ha magamnak nem marad csak saját emlékem. Remélem, eljön majd az idő, amikor (újra)próbálom az illúziók vitalitását, bekötöm szemeimet, hogy értelmet lássak az életben. És öniróniából arra gondolok, hogy örömhimnuszt írok. // De ne beszéljek magamról többet, mert nem tudom, hol fejezem be. És különben van elég tartalékom, hogy senki se tudja megkülönbeztetni az invenciót az autentikustól. [...] De ha már szenvedtünk, használjuk ki fájdalmainkat!”"9

Kihasználta: a könyv elkészült. A kétségbeesés feszültségét felváltotta a szellemi kielégülés öröme. Egyik 1984-i interjújában némi öniróniával emlékezett: „Filozófiát tanultam, teljes komolysággal. A filozófia nagyon veszélyes a fiatalokra; beképzeltté teszi az embert, azt hiszi fontos, önnön bűvöletébe kerül. A filozófiahallgatók gyakorlatilag elviselhetetlenek, arrogánsak, ingerlőén beképzeltek... Akkor történt valami az életemben, összeomlás. Elvesztettem az alvás képességét. Éjjelente nem tudtam aludni, egyfolytában ébren voltam éjjel-nappal. Egy nagyon szép városban laktam, majdnem olyan szép, mint Tübingen: Nagyszeben, Erdélyben. Éjszakánként jártam-keltem, mint egy kísértet, a városiak azt hitték, meghibbantam. És akkor azt mondtam magamnak: írnod kell egy könyvet! így született első könyvem. Címe hangzatos és banális: A kétségbeesés csúcsain.” Akkor ez egyébként az újságok „vegyes hírek” rovatában szokványos kifejezés volt. Az öngyilkosokról azt írták, hogy tettét „a kétségbeesés csúcsain” követte el. Több címet is kigondoltam, de nem tudtam dönteni melyiket válasszam. Mire így jártam el: elmentem a kávéházba és megkérdeztem a pincért: e három vagy négy közül melyiket választaná? így tettem az első és a következő könyvnél is.”120

73