Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

A szerkesztőségek szobái változnak, cserélődnek az asztalok és a mögöttük ülő emberek. Mire az újságírók megszoknak egy helyet, már ott is hagyják. Igaz, szűk körben költöznek, a Nagykörúton belül. Mindig Pesten, sohasem Budán. Mintha ott nem is lehetne újságot írni. Nem tudni pontosan, mi szeretnivaló van a redakciókon, ahol a lapok készülnek: sötétek, kopottak, füstösek. Mégis, a légkörük vonzóvá teszi őket. Az első kézből szerzett, legfrissebb hírek. Intellektuális pezsgés, éjszakába nyúló, baráti beszélgetések a pályatársakkal. Haverkodás a nyomdászokkal. Borozgatás, lapzárta után. Bohém kollégák ugratásai, szellemes megjegyzések. Szárnypróbálgató tehetségek hoznak kéziratot a közeli kávéházból, akikből szempillantás alatt klasszikus költők lesznek. Napról napra élünk, de valami fontos dolgot viszünk véghez, küldetést teljesítünk. Éltet a naiv hit, amit évtizedek múlva is ábrándozva idéznek fel a világban szétszóródott zsurnaliszták. Közelebb hozzuk az elképzelt aranykort, a független, demokratikus, virágzó Magyarországot. Minden szám, amit kinyomtatunk, és másnap, kora reggel az utcára kerül, történelmet ír. Legendás címek: Az Est, a Világ, A Reggel, a 8 Órai Újság, a Kurír, a Népszava, a Pesti Hírlap, az Újság, az Egyenlőség, a Pesti Napló, a Magyar Nemzet. Ady Endre láthatatlan szignója a kéziratokon. Mi, az ostoba hatalmakkal dacoló, megfoghatatlan, szabad szellem lovagjai. Mintha mesés örökségre várnánk, melyről tudjuk, hogy sohasem létezett, mégis eljátszunk a gondolattal, hogy valahol megvan, és ha a nagy elődök nyomdokaiba lépünk, még a miénk lehet.

De a történelmet nem a szerkesztőségekben írják. A tréfák, az oldott hangulat, a kollegiális szellem csak színes vakolat a kőfalon. Az újság elegáns bőrkesztyű, mely alatt a politika bokszere lapul. Könyörtelenül meghúzott csavar egy mozgásba lendült, recsegő-ropogó gépezetben, mely ki tudja, milyen irányba tart. A zsurnaliszta a legkönnyebben pótolható fogyóeszköz. Ma még vagy valaki, olvassák a cikkeidet, ismerik a neved. Holnapra már senki, eldobhatod a tollad. A Ludas Matyi sem különbözött a többi laptól. Gál György alapította, aki regényúj ságot szerkesztett a harmincas években. Akkor a humorista dolgozott neki, keresztrejtvényeket szállított, melyek akkor újdonságnak számítottak. Azok között volt, akit noteszében a túlélők közé írt fel, és nem sokkal később már találkozott is vele a Nagykörúton. Gál a fejébe vette, hogy szatirikus lapot ad ki, ezért már 1945 áprilisában, a háború vége előtt leutazott Debrecenbe, az Ideiglenes Kormányhoz, hogy sajtóengedélyt szerezzen. Megkapta, ami nagyon nagy kincsnek számított akkoriban, de azzal a feltétellel, hogy együtt kell majd működnie valakivel, akit a kommunista párt küld hozzá.

Gábor Andor volt a „komisszár”, akinek a vonata épp az első szám megjelenése előtt futott be Pestre. Ő adta már a címet is, amit még Moszkvában talált ki. Összehívta a munkatársakat, és megkérdezte, hogy ki milyen címet javasol. Összeírtak vagy ötvenet. Aztán megkérdezte: „A Ludas Matyi köztük van?” Nem volt. „Pedig az lesz a címe.” Gábor tizenöt évet töltött a Szovjetunióban, mindig pontosan tudta, mit miért mond. A lap címe nem volt véletlen: humort ígért az olvasóknak, de az „osztályharcos fajtából”. Fazekas Mihálynak, aki egykor „eredeti magyar regét” írt történetéből „négy levonásban”, eszébe se jutott, hogy hősét egyszer még együtt emlegetik Dózsa Györggyel, Döbrögiből pedig kulákot faragnak. A libák árát sokalló uraság nem értékeli a mese humorát, hiszen csúffá teszik. A többiek, az egyszerű nép persze ettől még kacag azon, hogy háromszor is pórul jár, de csak akkor, ha ő már előzőleg nevetségessé tette magát. Magában a verésben nincs semmi mulatsá89