Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Sarusi Mihály: Ha Ördögh mondja
október végén végül A vallás - ez november legvégén jelenne meg, és kézirat szeptemberre kellene.) Nohát, szóval várunk, mint egy biztos ígéretet. Üdv....” Beszélyünkben (a maga buggyantságában) Bugyur enyhén náci hangot üt meg, Sas nevű szereplőnket pedig a szerző félig-valameddig (negyed-, nyolcad..., ki tudja, hányád-) zsidónak nevez ki. És nem viszi kenyértörésre a dolgot a két - szélsőnek is tekinthető, pedig nem az - „alak” között. Mert akkoriban, az ötvenhat utáni egykét évtizedben szerzőnk nem érzékelt semmiféle nyilas, avagy zsidó - netán arab (mert az arabok is föltűnnek a világpolitika korcsmaasztal melletti, fölötti, alatti megjelenése kapcsán) - veszélyt kies Békés-Zaránd-Arad-Bihar-Csanád vármegyénkben. Másféle veszélyt annál nagyobbat - ám beszélyünk nem arról szólott volt. (1992...) Nem levél, cikk a Népszabadságban (Ördögh Szilveszter: Meghasonlásaim természetessége. 1992. dec. 19. 34). Önmagán kívül Simonyi a főszereplője eme írásának. Benne nem akármilyen üzenet - a napilap kopertájában - minekünk. „(...) Néhány évvel később kiadói szerkesztő minőségemben megjelenésre ajánlottam és meg is szerkesztettem - a szerzővel egyetértésben - Sarusi Mihály első könyvét, melynek címe A csabai Szajnán volt. Nem állítom, hogy bennfentesként ismertem meg ezt a sajátos perifériát (magam is perifériáról gyökerezem), de megsejtettem valami sajátosat, azt jelesül, hogy TEHETSÉG KEZÉN a periféria is gyöngyszem, s amit olvasok, az nem a periféria látlelete, hanem az egész országé Budapestestül, s nevezzük ezt most utólag - alkalmatosabb minősítés híjával - tündökletes mucsaiságnak. S ezen értem az esendő emberséget, a gyarló büszkeséget, a mihaszna önérzetességet - mindazt, ami e tájon szégyenként és érdem gyanánt ösz- szevegyült és rögzült, netán: kivált. Utólag sem gondolom, hogy Sarusi Mihály könyve - majd könyvei - segédkeztek pontosan érteni (érteni vélni) Simonyi Imre költészetét, de bizonyos: találtam magamnak két dudást egyazon csárdában, és megfértek, sőt, elkülönülten erősítették saját szuverenitásukat értékükben. És akkor azon kezdtem töprengeni: nem lehet véletlen, hogy éppen ezen a viharos kis hazai tájon történik mindez, nemzedéknyi különbséggel. A fanyar tényszerűség, a kon- vencionáltság természetes tagadása, az alpári líraiság, a gyökeresség és ’kazlasság’ beletörődéses hivalkodása, a tántoríthatatlan ’gőg’, hogy ha rossz, akkor is jobb itt, vidéken, periférián, mert a fővárosi jobb nem lehet jobb, csak rosszabb. (Ezt a mentalitást - tudatos vállalásként - kevés irodalmi személyiségnél tapasztaltam azon időkben; Csorba Győzőre, Mocsár Gáborra, Takáts Gyulára, Ratkó Józsefre, később Tar Sándorra és Bertók Lászlóra gondoltam - megkövetve kérek elnéző megértést a nem említettektől.)...” Érteni próbált...! S meg is értett? 1993. március 5. Válasza kéziratküldésemre. „Kedves Miska, nem csupán illő, de szükséges is hosz- szabban válaszolnom. Először ’küldeményedre’: nekem tetszenek a ’képeslapok’, és csak sajnálni tudom, hogy nem érkeztek meg egy hónappal előbb. Ezen értsd: idő190
