Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni

nézőpontjához, jelentéstulajdonításához visznek közelebb, s mi ebben a szociokul- turális tényezők szerepe? A szociokulturális tényezők tipikus együttállásának kérdése a homogenizáló stí­luseszménnyel összefüggésben Márai egyéni stílusának vizsgálatához is adalékul szolgálhat. A Vendégjáték fiktív narratív diskurzusát (Genette felosztását alapul véve) alap­vetően a heterodiegetikus narráció és (Tátrai nyomán: 2011: 176) az egyszemélyes (auktoriális) történetmondás jellemzi: a fiktív történetközlő egymaga uralja a nar­ratív diskurzust, „a történet fizikai és társas világa abból a (referenciális) tájékozódási központból kiindulva reprezentálódik, amelyet alapvetően a történetmondó sze­mélye (térbeli és időbeli elhelyezkedése, továbbá társadalmi státusza) jelöl ki, (...) a történet mentális világa is a történetmondó személyéből (szubjektumából) kiin­dulva reprezentálódik, hiszen alapvetően hozzá köthető a (történet) mondás mint aktív tudatosság, így a szereplők mentális állapotai is ebből kiindulva válnak hoz­záférhetővé” (176.) A regényfejezet ugyanakkor speciális abból a szempontból, hogy a történetmondó a regényben betöltött korábbi szerepkörétől eltérő módon visel­kedik, fokozatosan kihúzódik a történetből, eliminálódik, s az egyik szereplőnek (protagonistának): Franciskának adja át a közlés jogát, valamint a perspektívát. A történetmondó a háttérben marad, szerepe csupán a közvetítő, kommentátor funk­ciójára redukálódik: „mondta, kérdezte, felelte, folytatta" - csupán ennyit fűz hozzá a szereplők szavaihoz. Az egyenes idézések kerülnek túlsúlyba, s az idézett/beágya- zott szereplőre helyeződik át a hangsúly. A választott szövegrész kommunikációs helyzetét tekintve társalgás, pontosab­ban dialógus, megfelel azoknak a szociokulturális elvárásoknak és feltételeknek, amelyeket az ilyen típusú szövegekkel szemben támasztunk: például szerveződésé­ben fordulókat, fordulóváltásokat tartalmaz, két résztvevő szópárbajára épül, szek­venciális elrendezésében klasszikus felépítésű: kérdések és válaszok váltakoznak, alkotnak szoros szekvenciális egységet, szomszédsági párokat, a beszédpartnerek a nem kívánt válaszok elkerülése érdekében előszekvenciákat alkalmaznak, amelyek­kel előkészítik a főszekvenciákat. A beszélgetés kezdetén egy kérdés-felelet típusú szekvenciát találunk: „Miért írtam a levelet?; Ki vagy Franciska?; Mi az élet, Franciska?; Milyen lesz az életünk?". Ekkor még mindkét fél „jelen van” a dialógusban, sűrűbben érkezik visszajelzés Casanova részéről, sőt: kezdeményezőként egyszer-egyszer ő határozza meg a beszédirányt, hogy aztán az előzetesen kieszelt forgatókönyv sze­rint mihamarabb hallgatag, passzív szerepbe kényszerüljön. A második egységben már csak a hosszú szólamokat követő végponton kap lehetőséget a válaszadásra, a reagálásra; jelenlétéről és hozzáállásáról, mentális állapotáról (szándékairól, vágyai­ról, vélelmeiről, érzelmeiről) csupán a Franciska beszédébe beépített reflexiókból értesülünk: (Te menekülsz az emberek elől, mert azt hiszed, más dolgod van a világban. Azt is tudom, hogy semmit nem csinálhatsz nélkülem tökéletesen a világban,... Most úgy beszélsz velem, mint egy gyermekkel vagy őrülttel szokás...Hallgatásod kérdi, mit tudok ilyen egészen, ilyen nevetségesen, ilyen eszelősen, ilyen életre-halálra biztosan?...Nem, Giacomo, most nem voltál őszinte. Magad is tudod, hogy ez már nem kevés, hanem va­lami...Tudom, hogy félsz, még mindig félsz... Még mindig vonakodsz, Giacomo, még mindig játszol, túlságosan jól játszod szerepedet... Nem kellek, szerelmem? Milyen félel­mes vagy, mikor így hallgatsz... nem kellek? nem tudlak megvigasztalni?... Lehetséges, 164

Next

/
Thumbnails
Contents