Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök

- Hol van a gyerek?- Hogyhogy hol? Az iskolában. Nekem is rohannom kell, csak nem bírtam ki délutánig, hogy ne lássalak. Még egy szülői értekezletet is tartanom kell. Majd beszélünk, addig is vigyázz a falmelléki sógorodra.

Mielőtt kiviharzik az ajtón, még beköszön Fecsónak a konyhába, aztán nem marad utána más, mint a kristályos szerkezetű csend.

Csokonai billeg egy ideig a szoba küszöbén, azon tanakodik, mitévő legyen, a konyhában sörözgető sógorból elege volt délelőttre, a nagyszobába nem akar bemenni hívatlanul, nem maradt más menedék számára, mint mostantól feltételes tartózkodásra kijelölt néhány négyzetméteres hajléka.

Leveszi a farmerkabátot és a szék támlájára teszi, leül a heverőre, csüggedten nézi, hogyan leselkednek be az ablakon a múltból letöredezett térdarabok, majd kibújik cipőjéből, és körülményesen elhelyezkedik az ágyon, lecsukódó szeme közelebb húzza a mennyezetet, megvárja, míg a tapintható valóság zsugorodni kezd benne, aztán a falnak fordul.

Álmában halálraítélt újra, a fegyház folyosója szűkülő szülőcsatorna, a mennyezetről lógó villanykörte elharapdált világosság, penészvirágok suttogása mentén im- bolyog, két fegyőr tartja, a hónaljánál fogva támogatják, viszik, lökdösik; arctalan pap vonul előtte, reverendáját bal kezével szorosan összehúzza, a jobbjában feszület, valamit beszél hozzá, de a szöveg érthetetlen, csak szavakat hall, „lélek..., Jézus Krisztus..., megbocsátás..., örök élet...”

Az örvénylő folyosó végén kis udvar fénylik; az udvar közepén bitófa áll, mögötte néhány alak, nincsen tekintetük, testük áttört falu temetőkert, meg akarja számolni őket, de nem képes rá. A padló, a mennyezet forogni kezd, mintha egy elvetett dobókockában keresné az egyensúlyát.

Alacsony, púpos, elszórt tekintetű hadbíró ezredes gépelt papírlapot tart a kezében.- Csokonai András volt főhadnagy kegyelmi kérvényének felterjesztését a hadbíróság külön tanácsa elutasította, olvassa rekedt hangon, az ítélet végrehajtandó. Felszólítom az állami ítélet-végrehajtót, hogy végezze el feladatát!

Egyenesen tartják, felállítják az alacsony székre, rákötik a nyakára a kötelet, az ítélet-végrehajtó meghúzza; fényképezőgép vakuja villan többször egymás után, az ítélet-végrehajtó kezében vékony pengéjű rúgós kés kattan, gyors mozdulatokkal levágja a nyakáról a kötelet, a két fegyőr közben fogja elfogyott testét, nehogy előrezuhanjon, leemelik, hanyatt fektetnek a kövön.

Az orvos a földre teszi táskáját, Csokonai fölé hajol, két kezét a mellkasára szorítja, mesterségesen lélegezteti. Két fehér köpenyes fiatalember érkezik futva a folyosó felől hordággyal, az orvos kezében injekciós tű, a karjába szúrja.

A hadbíró ezredes megvárja, míg kinyitja a szemét, odalép és lehajol hozzá, hangja tárgyilagos, nincsenek benne az érzelmei.

Hiába mondja, hogy nyugodjon meg, nem jön ki hang a torkán, köhögni kezd, hányingere van.- Nem halt meg - folytatja a hadbíró, még szükségünk van magára.

Kábultan néz, kapaszkodót keres a rá meredő fegyelmezett tekintetek mélyén.- Szomjazom, nyögi alig érthetően.

133