Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök
magot, a fák ágairól felröppenő énekes madarak csőrükkel számítják ki a végeredményt, énekük felejthetetlen öröm, jóllakott koldusok horkolása, széltől hullámzó búzatábla, megmosdatott ministránsok tisztasága, mozdonyhoz tapadt végállomás. Gyermekkoruk árnyéka visszahúzódik Csokonai leikébe és lángra lobban. Felnagyítja az azóta eltelt évek minden letagadott varázskövét, láthatóvá teszi a nevetséges sérelmek gyülekezetét, a lyukas harisnyás játék babákat, a szomszédok imbolygó gyülekezetét, az asztalon kígyózó gyógynövényeket, a mázsás férfiak kocsmabűzét, és feleségeik félelmeinek gödreit. Gyerekkorukban anyjuknak elhitték, hogy a kertbe mindennap bepillant az Isten, hét pléhszárnyú angyal kíséri, bíbor palástjára felírja a rossz emberek nevét, de csak azért, hogy mindörökké emlékezzen rájuk. Vera megtörli kezét a kötényében, megöleli, sokáig szorítja, csókolgatja bátyja arcát, könnyes szemmel ismételgeti.- Bandi... Ezt nem hiszem el... Bandi... Fecsó úgy toporog egy helyben, mintha nem is a saját előszobájukban ácsorogna, hanem valamiféle szutykos menhelyen várakozna éjjeli szállásra, aztán élettársa figyelmének készülő támadásai elől a konyhába vonul vissza, és kihúzza a hokedlit az asztal alól. Talál a hűtőszekrényben egy doboz sört, kapkodva kibontja, és gyorsan szájához emeli, nehogy a kicsurgó kesernyés lé kárba vesszen. Mohón, szédült kortyokban nyeli a sört, szája megtelik fémes ízzel, narkotikumként csillapítja feltüzelt ideg- rendszerét, már alig van a doboz alján, amikor eszébe jutnak Vera múltkori feddő szavai, hogy ne úgy igya, mint az állat, hanem töltse ki pohárba. Az előszoba sarkaiban mindenféle limlom van, még kerékpárt is támasztottak a fogas alá. Az egymásra hányt ruhás dobozok időnként fellázadnak és elmásznak kijelölt helyükről, jóleső érzéssel kiborítják tartalmukat az elrongyolódott szőnyegre. Csokonai csak sokára képes kibontakozni zokogó húga öleléséből. Aki nem tudja, hogy testvérek, még azt hihetné, hogy szerelmesétől búcsúzkodó asszonyt lát a pályaudvaron. Még nem tud mit mondani a húgának, azon kívül, hogy köszönöm. Csak néz a kimondott szó széthúzott szájába, beles a szájpadlás feltépett árkába, keresi az elsietett hangok folytatását, de csak megkeseredett emlékfoszlányok csíráit találja, szeretné cukormázba fojtani az összest.- Vártalak - mondja Vera, akinek hangjából nem hiányzik a kedvesség, de vannak benne apró ütések is, melyekkel akarata alá igyekszik kényszeríteni. - Van tojás a gázra készítve, megsütöttem, szeltem hozzá kenyeret is, mindjárt megreggelizel. A konyhában túl nagy a csend. Vera gyanút fog, hirtelen mozdulattal rányit Fe- csóra, aki bambuló arccal számolgatja a damasztabrosz tarka színű négyzeteit.- Mi van? - kérdezi a sógor.- Semmi, azt hittem zabálsz, azért vagy csendben.- Nem akarok zavarni.- Ajánlom is. Csokonai zavarban van, elbizonytalanodva várja, hogy mi fog történni. A húga kézen fogja és megmutatja a körfolyosóra néző szobát.- Na? Remélem, elégedett vagy. Ez a szoba Gáboré, de ne reménykedj, nem kapod meg örökre, csak amíg kihúzod magad, aztán ágyő. 132
