Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

runk, ugye nem bánod?” Csalódott volt, amiért a legnagyobb szerelme a bevonulás előtt kikosarazta. Aztán, amikor már Borba zakatolt vele a vonat, enyhült a fájdalma. Megfogadta, hogy ha túléli, visszajön hozzá. Valami mégis azt súgta, soha nem lesz a felesége. Lehet, hogy addigra férjhez megy, valaki máshoz. De ettől nem kellett tartania. Mert Pannit a nyilasok 1944 szilveszterén az ő jegygyűrűjével az ujján lőtték a Dunába.

Júlia férje, az ősz hajú ügyvéd cigarettával kínálta, és bort hozatott a cseléddel. A férfi fotelban ült, az állólámpa alatt, és rágyújtott egy szivarra. Mögötte tömérdek könyv, kicsik és nagyok, régiek és újak, bőr és vászonkötésben. Már az apja, meg a nagyapja is gyűjtötte őket. Régi, gazdag zsidó család, sok rokonnal, akikből kevesen maradtak meg. Sziléziából települtek át Magyarországra, még a 18. század végén. A falakon az ősök, rabbik és orvosok képei. Üveges szekrényben fénylő ezüstök, értékes porcelánok. Csodák csodája, hogy megmaradtak. Úgy látszik, volt, aki megőrizte a kincseket, a festményekkel együtt. Csak a tulajdonosnak nincs egy ép porcikája. Júliával a kanapén ültek és megszeppent ifjú párként hallgatták a férfit, aki a bűnről és a lelkiismeretről beszélt nekik.- Mindenki korrupt, ki jobban, kis kevésbé. Hogy is lehetne másképp, amikor a munkát egyáltalán nem fizetik? Vagy ha igen, nagyon rosszul. Korruptnak kell lenni ahhoz, hogy valaki többet keressen a létminimumnál, és ki tudjon emelkedni a jelentéktelenségből. Pedig mindenki erre törekszik. Amit az ember ilyenkor elkövet, csak köztörvényes értelemben bűn. A bűnnek van mélysége, viszont a mindennapi korrupciótól csak bepiszkolódik az ember. A tehetségtelen számára nem különösebb megrázkódtatás a behódolás. Nincs mit vesztenie. De minél tehetségesebb valaki, annál végzetesebb kompromisszumokat köt. Az ember kénytelen önmagát igazolni a lelkiismerete előtt. Érveket hoz fel az alkalmazkodása mellett és megvédi magát a saját lelkiismerete ellen. Közben behódol a világnak, ami kivetkőzteti eredeti alakjából és megsemmisíti élete eredményét. Mivel a világban az, hogy az ember önmaga maradjon, és erényes legyen, olyan nagyon nehéz, a többség beleveti magát a korrupcióba, remélve, hogy nem bukik le. Elfogadja, hogy nem lehet önmaga, s ennek fejében arra törekszik, hogy mindent felhabzsoljon, amit csak tud. Nem képes bevallani, hogy mivel a világ szerkezete olyan, amilyen, kénytelen hozzá idomulni. Vigasztalja magát, hogy csak annyit enged, amennyi élete fenntartásához szükséges. És a végén már maga sem tudja, mikor lépi át a láthatatlan határt, ami a becsületet elválasztja a becstelenségtől. Nem képes arra, hogy nyíltan hazudjék, tudjon róla és azt elviselje. A behódolás aktusa még menthető lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal, amelyre a rossz lelkiismeret kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi önmaga előtt igazolni és helyesnek feltüntetni. Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.

Miről beszél nekik ez az ember? A fene tudja. „Őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ki is mondta ezt? Talán Polonius, a Hamletban. Mindegy. Úgy tűnik, Fodor úr valami morálelméleti fejtegetésbe bonyolódott. Ha jól vette ki a szavaiból, azt boncolgatta, meddig mehet el az ember a morális kompromisszumokban, anélkül, hogy belerokkanna. Izgalmas kérdés, különösen ügyvédek számára. Pallérozott elme, nemcsak csavaros eszű, de sokoldalúan művelt is. De mire ment vele? Nem díjazták a tudását. Erkölcsileg ép maradt, mégis, kis híján agyonverték. Júlia is unja a monológját, a szemén látszik, mennyire. Ki tudja, hányszor hallotta már? Nem

83