Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Dr. Kulin Sándor: Emlékeim a II. világháború idejéből

zést. Az én kocsisinasi mivoltomnak pedig az volt a rosszabbik oldala, hogy a busz és a kocsikaraván nem képezhetett egységes menetet, hanem a busz 10-15 km-t előrement megbeszélt útvonalon és bevárta a kocsikat. Elméletben. A gyakorlatban olykor elterelések voltak, ezért vagy azért, ilyesmi ugyanis nem csak békeidőben fordul elő. Mobiltelefon nem volt még, így azután a kapcsolattartás olykor elég bizonytalan volt. De nem csak a busz és a kocsik között, hanem egyszer csak a tíz kocsi is kettészakadt és soha nem találkoztunk újra. Az akkor még csak 2-szer sávos járható utakat elsősorban a katonaság használta, a menekülők pedig mentek, ahol tudtak, vagy ahol hagyták őket. Ez a magyarázat arra, hogy a nem több, mint 6-700 km-nyi utat majdnem hat hét alatt tettük meg.

De ne vágjunk az események elé. Az első komoly megpróbáltatás a Bécsen való áthaladás volt húsvét napján. A szovjet repülők kisebb kötelékekben folyamatosan bombázták és gépágyúzták a várost, ezért nem lehetett harci szünetre várni. Az utak tele voltak üzemképtelen és szétlőtt járművel és borítva üvegcseréppel. A busz mögötti teher pótkocsi kerekét az üvegdarabok szét is vágták, de nem lehetett megállni kereket javítani, át kellett húzni a városon. Ezt a feladatot csak az egyik kerék felnicsonkján sikerült abszolválni. Itt aztán másfél napot vártunk a kocsikra. Én ekkor kerültem az egyik kocsi bakjára. Borult idő volt, ezért azt reméltük, hogy az éjszakai menet nagyobb biztonságot nyújt a légi tevékenység ellen. A csillagtalan éjszakában teljes elsötétítésben baktattunk nyugatra, míg a mellettünk levő sávban velünk szemben német katonai alakulatok, teherautók, tankok mentek kelet felé, a nem túl messze levő frontra. Ez ápr. első napjaiban volt, s mint tudjuk, ápr. 4-én az utolsó magyar falu is a szovjetek kezére került. Tehát a sarkunkban jártak. Az út monoton zaja elálmosított, napok óta nem aludtam ágyban. Arra riadtam fel, hogy a foszladozó felhők között egy Sztálin-gyertya ontja fényét, robbanások és géppuska sorozatok remegtetik a levegőt, ettől a lovak megvadultak, vad vágtatásba kezdtek. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy nem csak a lovak rémültek meg, hanem az én principálisom, a cigány kocsis is. Leugrott és eltűnt az erdőben. Soha többé nem láttuk. A vágtató kocsiról én már nem tudtam leugrani, megragadtam a gyeplőt és igyekeztem megfékezni a lovaimat. A hűvös éjszakában derekasan megizzadtam, így estem át a tűzkeresztségen. A máig tartó emlékeken kívül, semmi bajom nem esett, de nem mondható el ez az egyik lovamról, amelyik az átélt izgalmak hatására másnap megellett.

Bár nem tudom biztosan, hogy ez idő előtti esemény volt-e, de a lovaknak is van lelki élete és a stressz alól ők sem vonhatják ki magukat. Selye János ugyan csak később írta le a stresszelméletet és írta be saját magát az orvostudomány történetébe, de stressz addig is volt biztosan. Gyönyörű, életerős eleven kis csikó volt, de egy újszülött mégsem kezdheti az életét menetgyakorlattal. Anyjának is adtunk egy nap pihenőt. De mi legyen a csikóval? A háború nem arra való, hogy az ember elkótyavetyélje azt a keveset is, amije van. Igaz, hogy nem volt az enyém, s a tulajdonjogot ez esetben túl bonyolult lett volna tisztázni, de felelősséget éreztem iránta. Azt találtuk ki, hogy magunkkal visszük. Igen, de hogyan? Egyetlen lehetőség adódott: fel kell rakjuk a rakomány tetejére a kocsin és lekötözzük. Kérem a kedves olvasót, hogy ha nem is a természetben, de legalább elméletben próbálja végig: egy 40-50 kilós (nem tudom pontosan) fickándozó és megrémült jószágot kb. három méter magasra

105