Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Dr. Kulin Sándor: Emlékeim a II. világháború idejéből

nyolctagú családunkat. Fagypont körüli hőmérséklet és csillagfényes éjszaka volt. Éppen éjfél volt, mire elhelyezkedtünk takarókba bugyoláltan és Isten segítségét kérve nehéz szívvel indulni akartunk, de abban a pillanatban megjelent felettünk egy Sztálin-gyertya. Ez egy repülőgépről ejtőernyővel ledobott világító szerkezet volt, amit a szovjet gépekről dobtak le, igen erős vakító fénnyel bevilágítván egy jelentős területet, hogy az elsötétítés ellenére is bombázható, vagy gépfegyverezhető célpontokat találjanak. Ilyenkor egyetlen lehetőség adódik: mozdulatlanná merevedni, tehát még az sem jöhetett számításba, hogy az alig 10-15 méterre levő pinceóvóhelyre levonuljunk.

Egy jó negyedóra múlva indulhattunk el a vaksötétben (csillagfénynél) Budapest irányába. A gépkocsik csak a minimális láthatóságot jelentő jelzőfényt használhatták. A szovjetek állandóan járőröző légi tevékenysége miatt már légiriadót sem rendeltek el. A minisztérium számára kijelölt szálláskörzet a Csallóközben levő Szilas és Lakszakállas nevű falvak voltak. Az öreg teherautóval azonban műszaki meghibásodás miatt alig tudtunk a Budai Fő utcán levő Tervhivatalig elvergődni. Az irodai íróasztalokon töltöttük az éjszaka hátralevő részét. Az otthoni puha, meleg ágy után elég keményen kezdődött az új, ismeretlen életszakaszunk. Délelőtt kijavították a hibát és elindultunk a Bécsi úton.

Komáromnál átmentünk a Duna hídján és az 1938-as 1. bécsi döntéssel visszakerült területen folytatva az utat este értünk Lakszakállasra. Egy hideg, alig fűthető betonpadlós helyiségben töltöttük az éjszakát és megpróbáltuk a két pelenkás korú kisöcsémet valahogy ellátni. Másnap Szilason, egy ennél alig valamivel jobb elhelyezést biztosító szállást sikerült szereznünk. Talán szükségtelen mondanom, hogy az eldobható pelenkát akkor még nem találták fel, s így a szennyes pelenkák tárolása, mosása és szárítása a továbbiakban is komoly feladat volt. De egy világháborúval azon kívül, hogy lőnek és meg is lehet halni, egyéb kellemetlenségek is járnak. December 15. és 20. között sikerült az élet minimális feltételeit: fűtést és vízellátást (kútról) biztosítani. Ekkor apánk, az akkori szóhasználat szerint, nyílt parancsot kapott arra, hogy térjen vissza Budapestre, valami hivatali ügyet még elintézni. Úgy határoztunk, hogy én is vele megyek. A faluban volt elszállásolva apám egyik kollégája is a családjával, kinek fia, Szekeres Gyurka gimnáziumi osztálytársam volt. Ő arra kért, hogy Pesten menjek el az Üllői úti laktanyába és érdeklődjem meg, beléphetnénk-e önkéntesnek, hogy harcoljunk Budapest védelmében. A kérést teljesítettem, de azt a választ kaptam, hogy amelyik évben betöltjük a 15. születésnapunkat, abban az évben már január elsején mehetünk. Tehát tíz nap volt hátra, hogy részvételünkkel megfordítsuk a háború menetét. Szüléink erről természetesen semmit nem tudtak és nem tudhattak. Ezalatt apám a hivatali munkáját elvégezvén végigjárta az üzleteket, hogy meglevő és felhasználható pénzét valami olyanba fektesse, aminek még hasznát láthatjuk és nem foglal el sok helyet. Az élelmiszerüzletek teljesen üresek voltak, legfeljebb a jegyre járó fejadagot lehetett megvásárolni, ha idejében sorba állt az ember. Kapható volt viszont szőnyeg, brokátfüggöny és egyéb nélkülözhetetlen lakás-felszerelési cikk. Végül néhány pár női glaszé kesztyűt vásárolt, ami a gyanútlan olvasó számára az adott körülmények között kapitális baromságnak tűnhet, de ne hamarkodjuk el a dolgot, később még látni fogjuk, hogy magva van a régi bölcsességnek, hogy sose tudhatjuk, hogy mi, mikor mire lesz jó.

Ezen kívül néhány haszontalan apróságot vettünk a karácsonyfa alá.

100