Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Dr. Kulin Sándor: Emlékeim a II. világháború idejéből

tábornoki és főtiszti kar is börtönbe került. 24 év után a magyar állami szuverenitás megszűnt. Az országlakosság azonban minderről jóformán semmit nem tudott.

A felszíni változások: új miniszterelnök, néhány miniszteri poszton is változás. Két új belügyi államtitkár: Baky László és Jaross Andor. Hadat üzenünk az Egyesült Királyságnak és az Észak-amerikai Egyesült Államoknak. Ők értettek a szóból: április 3-án megkezdték hazánk bombázását. Csaknem minden derült csillagfényes éjszaka az angolszászok által eddigre már elfoglalt dél-itáliai repülőterekről felszálló 400-500 négymotoros Liberátor bombázó szórta gyilkos terhét elsősorban Budapestre és a nagyobb vidéki városokra, vasúti csomópontokra, hadiüzemekre. A légelhárítás nem sok kárt tudott tenni a 8-10 000 méter magasan repülő gépek ellen és a német Messerschmidt és Fokke-Wulff vadászgépek sem bizonyultak mindig ellenfélnek az angol-amerikai kísérő vadászgépekkel szemben. Ezért aztán az éjszakához sem ragaszkodtak a továbbiakban, jöttek nappal is. A romboló és gyújtóbombákon kívül sztaniollapokat és keskeny csíkokat is dobtak le milliárd számra, ezzel a frissen felfedezett radarok működését tudták megzavarni. A rádió adását megszakítva német és magyar nyelven közölte a veszélyeztetett körzeteket és a szirénák hangjára mindenkinek azonnal óvóhelyre kellett vonulnia, vagy jobb híján a pincébe. Mindenki a keze ügyében tartott egy kis táskát a legfontosabb irataival és szükségleteivel és vitte magával az óvóhelyre. A kis gyermekeket, testvéreimet első álmukból felverve vonultunk a pincébe és a robbanások hangjából és a több száz gép mély zúgásából próbáltunk következtetni a becsapódások távolságára. Szigorú elsötétítés volt érvényben. GPS még nem lévén, az ország sötétbe borult voltával próbáltuk megnehezíteni a célterületek megtalálását. Ennek meg is volt az eredménye, mert a hadiüzemek helyett olykor „csak” a lakótelepeket pusztították el.

Nekünk leventéknek is megvolt a magunk „harci” feladata: esténként párosával be kellett járni Szentistvántelep minden utcáját és ellenőrizni az elsötétítést. Ahol bármily csekély fénykiszűrődést észleltünk, intézkednünk kellett. Másnap a környéket jártuk be, a légvédelmi ágyúk lövedékeinek repeszeit gyűjtöttük magunknak és ellenőrizni kellett, vajon a propaganda híreinek megfelelően nálunk nem dob- tak-e le robbanó gyermekjátékokat.

Én az első háborús halottat Békásmegyeren láttam, ami akkor még csak egy kis falu volt: egy valószínűleg cél nélkül ledobott bomba egy parasztházat talált el és megölte a háziasszonyt. Nagyon mély hatással volt rám.

Gyors ütemben jöttek a változások. Kialakították a budapesti gettót, a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték és a gazdasági életből is kiszorították őket, de a budapestiek a deportálástól mentesültek.

A gyakori bombázások miatt az iskolai évet idő előtt befejezték. A gimnáziumi osztályunkban - én akkor negyedikes voltam a Budapesti Református Gimnáziumban - öt, vagy hat zsidó osztálytársunk volt, velük szemben soha, semminemű ellenszenv, vagy kirekesztés nem nyilvánult meg az osztályközösségben. A nyár közepén a békásmegyeri téglagyár területén, amely vasúti sínekkel volt ellátva, a deportálandó zsidókat vagonírozták be. Ezt magam is láttam a HÉV-ről. Az indokolás szerint a birodalomba vitték őket, hogy a hadsereg által felszívott munkaerőt pótolják a hadiüzemekben. A lakosság erről ennyit tudott.

Igen jó termés volt cseresznyéből, nekünk hét hatalmas fánk volt, ezért az egyre szűkülő élelmiszer-fejadagot a nyolctagú család heteken át napi 10-15 kg cseresz96