Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Madár János versei
MADÁR ) Á N O S Eljön a végtelen föld Lassan megalvad a táj, az emlék. Süvít a labirintus a vérben. Egyre támad az erdők fekete zúgása. Gallyak mozdulnak, bújnak -------egymáshoz a megriadt szélben. Ö sszerezzennek a lombok. Csillagok tüdejében az ág is, az ég is lehetne. A lélegzet, mint az elárvult falevél, hull, hull a mélyig. Az elejtett kavics csak néz számkivetve. Üres tekintet tolul a hegyek fölé, semmire nyílik a száj. A ki nem mondott szavak visszaverődnek a réshez. A csönd hiába karolja karomat. Kevés a fény az öleléshez. Arcomat, kezemet végighorzsolja a félelem. Porszemekhez tapadt rettegésben élek. Közeledik hozzám a rög, már hallom lépteit. Eljön a végtelen föld, hogy a füvek nyelvén mindent kibeszéljek. Intelmek cédrusa Lélegzetvételtől megalázva görnyedünk. Csontunkig cipeljük a húsunkra terített árnyakat. Lét sirat létet-------tenyerünk t emplomában. Oltár öleli a bogaraktól elrabolt szárnyakat. A szomjas kő megremeg. Mintha sziklák erezetében állnék. Kihűlt életvonalak kardlapjai. Jöttödre, szabadság, világnyi telekben várnék. Félelmet cipel Könyörög és örvénylik az ember első sírása. Hatalmas szelek zúgnak a szülőföldön át. A bölcsőt nehéz kimondani. Lassan-lassan a szó is elejti magát. A semmi törmelékeihez 90
