Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Czigány György: Vers, zene, Weöres Sándor

Illik beszédéhez. A rideg, a nagyon bonyolult és elvont dolgokat is természetes könnyedséggel átvilágító és átmelegítő szavaihoz. Ami pedig a „súlyosabb küszöböket” illeti, ami a „praktikus lét határán túlról” jelentkezik - arról csak versei által tud beszélni.

Illyés mondta el: a csodálatosan zenei verseket író Babits még a Himnusz el- éneklésére is képtelen volt... Ha szilveszter-estén földerülni vágytak, megkérték, énekelné a Himnuszt... De hogy egy nagy költő ennyire botfülű legyen?! Én ugyan Weörest nem hallottam énekelni, de a régi és kortárs zene (képzőművészet, csillagászat és egy kismacska viselkedése) jobban érdekelte mindég, mint a költészet maga... A „falaknak ajánlott” verseket eszköznek tekintette: általuk szólalt meg minden létező, látható és láthatatlan. Az egykor, a hatvanas években „hazahozott” Látóhatár 1964. évi februári számában jelent meg rövid nyilatkozata Horváth Béla barátságos provokációjára válaszul. A cím: Megfejtés a „Rejtelem”-re. Ebben írja: nem magamnak, másoknak írok. Ezért szuggesztivitásra törekszem. Nem fontos, értik-e, de az idegek borzongjanak, mint kifeszített húr a szélben... Ez zeneszerzői attitűd, ez a muzsikus vallomása. És nyilvánvaló már, Weöres tudatosan vállalta, hogy sereg írásában zeneszerző módján legyen költő, ez különbözteti meg (a zenei elemeket természetesen nem nélkülöző) minden más költészettől. Tapasztaltam, milyen figyelemmel hallgatta Gesualdo, vagy Machaut zenéjét és a legfrissebb kortárs művek közt is a legnehezebben megközelíthetőket, a legelvontabbakat is. Hiszen, szerinte, az ész természete az ismeretlen kutatása... Mégis, ő maga nem volt teoretikusan modern, csupán legjobb hajlamát követő. Picasso rokona és Stravinskyé! Az élmény kihívására felel: akusztikus verseiben olykor klasszikusan konzervatív, olykor az érthetőségre fittyet hányva avantgárd.

A mondanivaló, a téma inkább ürügye, eszköze annak az eleven kohéziónak, amit az élőlény módjára viselkedő mű természetében derül ránk. S a versnek is a költő inkább médiuma, indulatai által alkalmas eszközzé váló része. A születendő- nek az alkotás folyamatában Weöres is lehet a szerkezet, a forma bravúros mérnöke, mégsem szuverén módon teremtője, alkotója művének, és éppen így, elvont lényegében, legbensőbb mivoltában (a titok, a rejtelem nyilvánvalósága által) mutatkozik meg nála a vers, mint zene.

Weöresnél a zene nemcsak ritmikai modell, szín, ívelés, dallam, dob-szaggatottság! Nem véletlen nála a zeneműveknél használatos cím: Pavane, Bolero, Symphonie concertante, Cantilena, Rock and roll és Valse triste. Ez utóbbit például zenei rondo formában komponálta meg. Van kilencedik szimfóniája is. Miközben Cummings „klasszicizmusát”, Franz Mon, vagy Eugen Gomringer akusztikus játékait magyarázza, megjelenteti négy tételét A szörnyeteg koporsója címen. (Andante, Variazioni, Scherzo, Finale) Magánügye, hogy a modern zeneszerzés-iskolák egyik formateremtő lehetőségét is használja, amit muzsikájában Boulez, Stockhausen, vagy Lu- toslawski. Az aleatóriáról van szó, a kockajáték véletlenjeit alkalmazó tudatos szerkesztésről. Weöres igen egyszerűen válaszolt, amikor megkérdeztem a Kilencedik szimfónia születésének műhelytitkairól. Tudod, Gyurkám - mondta kissé álmatagon - a kezem ügyébe eső Rákosi Viktor kötetet felütve az egyik lapról kiírtam minden tizedik szót. Kaptam egy vibráló felületet, amivel már lehetett dolgozni.

Egy rádióadás, a Házimuzsika zenedarabjainak megszólaltatása közben maga olvasta fel tizenkettedik szimfóniáját. Előtte csak annyit mondott: ez öt tételből áll.

56