Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

házunkban. Ő nem értett a szóból, továbbra is kihasználta a gyengeségem, újra és újra levett a lábamról.

így érkezett el 1946. április 22-e, a huszonhatodik születésnapom. (Mely, mint említettem, egybeesik Lenin elvtárséval.) Ezen a gyászos napon a lakásunk nappali szobájában gyűltünk össze az ünneplésemre. A férjem a karosszékben ült (szegény, amióta meghozták Németországból, nem tudott állni), a csábítóm és én az egészségemre koccintottunk. Négy hónapos terhes voltam, fokozott kíméletre, törődésre szorultam. Ekkor Tabi szenvtelen hangon megszólalt. Gúnyos hangja ma is a fülembe cseng: „Miklós, elegem van a szembekötősdiből. Elválsz Júliától, vagy várjam meg, amíg megözvegyül?” Szegény férjem nem tehetett mást, felelt a felháborító és aljas kérdésre. Indulatosan reagált az előre megfontolt, cinikus provokációra. Pedig próbáltam csitítani, tisztában lévén törékeny egészségével. Felháborodva kiabált Tabival, hálátlan, gonosz alaknak, gazembernek nevezte, kikelt magából. Felemelte a hangját, az arca elvörösödött, a nyakán kidagadtak az erek. Tudtam, hogy pillanatokon belül rosszul lesz, azonnal rohantam a konyhába, gyógyszerért. Tabi elérte a célját: szegény férjem szívrohamot kapott. Az egész jelenetet azért rendezte, hogy siettesse a halálát. Ördögi terve sikerült, szegény férjem mintegy fél óra múlva, annak ellenére, hogy időközben megérkezett a háziorvosunk is, és segíteni próbált rajta, kilehelte nemes lelkét. Tabi gyilkossági szándéka nyilvánvaló volt. Megölte Fodor Miklóst, megtette azt, amire a nácik nem voltak képesek. Gyilkossá vált, annak ellenére, hogy ezt a bíróság előtt nem tudtam volna bebizonyítani. Én is ekkor jöttem tisztába csábítóm valódi természetével. A huszonhatodik születésnapomon lehullott róla az álarc, napvilágra került aljassága és gátlástalansága.

Szegény férjem halála után Tabit azonnal kiutasítottam a lakásból. Nem élhettem tovább egy fedél alatt azzal, akinek az özvegyek keserű sorsát köszönhettem. Bár ő nemzette a leányomat, szó sem lehetett arról, hogy a nevét diktáljam be apaként. Tudtam, ez fájdalmasan érinti majd. De megérdemelte a szenvedést, amit okoztam neki, akkor és a későbbiekben is. Megátkoztam: soha ne ismerje meg a szülői boldogságot! Úgy tűnik, az átkom megfogant, de az a büntetés, amit a sors eddig mért rá, nem elégséges a számára. A későbbiekben, ahogy erről beszámolok Önnek, ugyanolyan aljasul, áruló módon viselkedett a párttal és a munkásmozgalommal, illetve a hazájával, a Magyar Népköztársasággal szemben, ahogy velem.”- Lássuk csak... mutassa a szerszámát, fiam. Hát ez bizony tipikus. Manapság egy hét alatt annyi ilyen eset kerül elém, mint régen egy év alatt. Az, ami itt látható, valójában fekély. Kemény alapú papula, melyeknek közepe kisebesedik, szélei kiemelkednek. Szövettanilag mononukleáris beszűrődés, makrofágok, limfociták vannak benne.

Még csak az hiányzik, hogy a mikroszkóphoz hívja, és megmutassa a kórokozókat. A romhalmaz kellős közepén néhány limfocitát. Miért jött egyáltalán vissza ide? Hogy undok baktériumokat lásson? Azt hitte, várja a város, ahol született. Kétségtelenül ott volt, a Duna két partján, szétlőtt és lebombázott házaival, a felrobbantott hidakkal. De ő nem hiányzott belőle. A golyónyomoktól elcsúfított falak, a légnyomástól kitört ablakok megvoltak emberek nélkül is. Ha nem jön vissza Borból az

71