Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)
mellette, fogja a vállát, cirógatja az arcát, és jajgatva mutatja a szomszédasszonynak, hogy mit tettek az ő egyetlen liliomszáljával. A négy lányt se látja, ahogyan jönnek, szorosan egymás mellett, megszeppenve, de azért jól érthetően, hangosan köszönnek, mondják a két szomszédasszony nevét is az üdvözléshez, aztán iszonyattól eltorzuló arccal bámulják gyermekkori játszópajtásukat, amint a nagyanyja reszkető kézzel cirógatja kivörösödött orcáját, hátrasimítja homlokába tapadó hajtincseit, és szelíden visszatereli oda, ahol az imént, alig félórája az a gyalázat érte, amitől sose lesz már az, aki volt, ami egy életre meg- bélyegzi, kitaszítottá teszi, mert lesznek, akik nem is sajnálják, Ketten is ott voltak vele, miért nem akadályozták meg, miért nem álltak a puskatus elé, miért nem védték meg tulajdon testükkel egy szem lányuk becsületét?!. A négy gyermekkori játszópajtás talpig feketében, nagyanyjuk kartonruháját, kötényét, fejkendőjét magukra véve, nagykendőbe burkolózva nesztelen léptekkel megy be hozzá a legbelső szobába, ahol már semmi sem emlékeztet a gyalázatra. Figyelmes szemlélőnek csupán az tűnhet fel, hogy nincs bevetve az ágy, csak egy durva pokróc van szépen elsimítva rajta, vajon hová lett a magas dunyha, a párnák, a rózsás ágyterítő. Györgye kocsmájában hallottam ezeket az eseteket, mind megtörtént, mert élő szemtanú mesélte azoknak, akiktől hallottam. Ha majd elmész Újvidékre, okvetlenül menj be abba a kocsmába, a Futaki úton van, a tizenhatos szám alatt, keresd Györgyét vagy a vejét, mert az öreg biztos nem él már, de ha él, akkor felismered, mert állandóan a söntéspulton hasal, jól megtermett ember, nyom vagy százötven kilót. Ez a feljegyzés utolsó sora, ugyanolyan álló, gyöngybetűkkel, ahogy az elején, látszik, hogy utólag írták hozzá. 18 Vidd!, mondja Imre, miután összecsukom az asztalon az irattartót. Ránézésre is jó ötven lap, apró betűkkel sűrűn teleírva. Az elején szint kisiskolásán kerekített, álló betűk, a vége felé fokozatosan jobbra dőlő írás. Imrére nézek, Ma éjjel mindet elolvasom, reggel visszahozom, mondom, Vidd!, vágja rá gondolkodás nélkül Imre, bólint, és én azon tűnődöm, vajon most, hogy Matyi már nincs, Imre is rajtam keresztül szeretne látni mindent? Elkapja a tekintetét, a hangyát figyeli, amint a zöldes pisztácia darabkát csápja közé fogva mászik előtte az asztalon. Talán az előző vendég után marad az abroszon a morzsa, pedig a pincér lesöpöri a konyharuhájával, mielőtt leülünk. Imre nézi a hangyát, tudom, most neki is Matyi jár a fejében. Matyi hosszú perceken keresztül képes volt figyelni hangyát, bogarat, bármilyen élőlényt, ami mozgott előtte. Ülünk a Déli pályaudvar előtti söröző teraszán, nem beszélünk, nézzük a naplementét. Várjuk Annát. Imre időnként behunyja a szemét, úgy néz bele a napba, aztán hunyorogva kinyitja, élvezi, hogy még mindig látja a krisztinavárosi templom sárga falán táncoló sugarakat. Jó hosszan nézi, aztán megint becsukja a szemét. Elmosolyodik. Nem tud meghatottság nélkül elmenni a Havas Boldogasszony-templom előtt, ahol Széchenyi István, a legnagyobb magyar és Seilern Crescence házasságot kötött. Már harmadszor jár ott, mióta itt van, Anna kinevette, nem ér165
