Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég
Szorongatottságomban homlokomon hideg verejtékcseppek ütköztek ki, hisz az a vakító erejű fénypászma kis híján rávilágított a cipőm orrára. Jó ideig nem mozdultunk el a helyünkről, de mivel Tasnádi úr többé nem mutatkozott, lábujjhegyen a pinceajtóhoz lopakodtunk, hogy megvizsgáljuk, hogyan boldogult a mindenes a lakattal, hisz annak egyetlen kulcsát apám őrizte. Óvatosságból Laci most sem villantotta föl a zseblámpáját, így csak az ujjainkra hagyatkozhattunk. A tapintásuk arról tanúskodott, hogy Tasnádi úr sikeresen birkózott meg ezzel a feladattal. Apám a pálinkát egyfelől az intézetben tanyát vert nyilas parancsnok, másfelől az oroszok lekenyerezésére szánta, a mindenes most ezt fosztogatta, ki tudja, mióta már. Lacival úgy döntöttünk, hogy leleplezésünket egyelőre senkinek se áruljuk el, még apámnak se, nehogy valami vészes összetűzésbe keveredjen a mindenessel, mielőtt kiebrudalja az utcára. A történtek után iszonyatosan álmos voltam, de nem bújhattam a pokróc alá, mert Piroskával feltétlenül beszélnem kellett. Mindenképpen szóra akartam bírni a mindenes előéletéről, hisz a hordágyán töltött órák alatt, egyetlen csókjának a bódulatában, ez kiment a fejemből. Nem kis meglepetésemre óvóhelyünkön senki sem tartózkodott, csupán a vészkijárat ajtaja előtt pislákolt egy égve felejtett gyertya. Kora délelőtt lévén, először arra gondoltam, hogy sorstársaim az alkalmi társalgónak berendezett, vaskályhával fűtött mángorlóban olvasnak, kártyáznak vagy beszélgetnek, hogy elüssék valamivel az időt. De hová lett Piroska...? Ő, zárkózottsága folytán, a világ minden kincséért se lépett volna be ebbe a társalgóba. A hordágya szépen be volt vetve, a pokróca gondosan elsimítva, a kézitáskája viszont éppen úgy hiányzott, mint a bakancsa, csupán a nagyanyám papucsát találtam meg a fekvőhelye alatt, azt is kifogástalanul párba állítva. Ahogy fölemeltem, észrevettem, hogy a jobb lábra való orrában egy összegyűrt papírszelet rejtőzik. Azon nyomban kézbe vettem, széthajtottam, majd kisimítottam, hogy sikerüljön kibetűznöm azokat a sorokat, amelyeket ceruzával, siettében kis híján olvashatatlanul ráfirkált. Most eltűnök! Ne keress! Tasnádi úr eredeti neve Ramuska. Kárpátalján bujkáló zsidókat adott német kézre, magyar főtisztviselőket csalt át az oroszokhoz, hogy foglyul ejthessék őket. Busás jutalmakat kapott a spicliskedésért. Apám, amikor rájött az aljasságára, megfenyegette, hogy leleplezi. Engem bújtatott előle. Anyám révén én félzsidó vagyok. Apám attól félt, hogy rajtam keresztül áll bosszút rajta. Itt véletlenül találkoztunk. Fogalmam sincs, hogy fölismert-e. Életveszélyesen sötét ember! Nagyon vigyázzatok vele! Isten veled. Néha gondolj majd rám. P. Már nem emlékszem rá, hány percig álltam ott döbbenten és mozdulatlanul, kezemben az ő búcsúlevélnek szánt kusza soraival. Arra mérget vettem volna, hogy egy távoli földrészre készülődve, idő előtt nem hagyta el ezt a többé-kevésbé biztonságos épületet. De akkor mi történhetett vele? Tasnádi úr fölismerte? Az ő látóköréből akart kiszabadulni? És hol talált az óvóhelynél veszélytelenebb menedéket? A feltételezések és sejtések tömegét vettem sorra, de egyikkel se jutottam dűlőre. Már azt fontolgattam, hogy valamelyik portástól vagy Káldor Lacitól kérek segítséget. Ám ahogy Laci neve az eszembe jutott... 154
