Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég
gasztotta valaki a nevéhez. A titka, amellyel a kis tanítónőt szüntelen félelembe tartotta, minden bizonnyal a múltjában gyökerezett. Ezt a titkot tehát csak Piroska ismerhette, ő viszont azokon az elsuttogott szavakon kívül - csakhogy ez az ember - nekem sem adott bővebb magyarázatot felőle. Most szerettem volna alaposan kifaggatni, de a gyászosan végződött tűzijátékszemle óta sértettségemben szóra se méltattam, még lefekvéskor se, mintha nem is létezne. Igaz, ha találkoztunk a folyosón, viszonzásként ő is elfordította a fejét, már-már tüntetőén, akárha én bántottam volna meg. Hazudnék, ha tagadnám, igencsak meglepett, hogy pár nap múlva ezt a fagyos légkört ő oszlatta el. Egyik éjszaka, kinyúlva a pokróca alól, rátalált a kezemre. Haragszol? - kérdezte suttogva. Nem... Biztos? Biztos... Akkor gyere közelebb. Közelebb már nem húzódhattam, át kellett fordulnom a hordágyára. Ahogy testünk valósággal összesimult, egyszeriben kifüstölgött belőlem a sértődöttség, hisz most szorosabb közelségbe kerültünk egymáshoz, mint ott, a harmadik emeleti ablak előtt. Piroska nem engedte el a csuklómat. Az előbb nem mondtál igazat. De... Tudom, hogy megbántottalak, pedig nem akartam. Csak... Megint elakadt a szava, mintha a torkába szorult volna. A vastag pokróc melegében, ahogy combja súrolta a lábamat, ereimben pezsegni kezdett a vér. Most se folytatod? - kérdeztem, már-már elfúló hangon. Piroska mély lélegzetet vett.- Szóval tudnod kell, hogy én is szeretlek téged, csak nem úgy, ahogy te engem. Hanem...? Mint az egyetlen barátomat. De nekem... Tudom. Csakhogy én sokkal idősebb vagyok nálad, nem illek hozzád. Idővel... Nem érdekel, hogy melyikünk az idősebb - vágtam közbe. Most még nem, de később rájönnél, hogy melléfogtál. Miközben beszélt, többször megérintette az arcomat azokkal a selymes tapintású ujjaival, ahogy anya a gyermekét, amikor engeszteli. Ez a simogatásféle feltámasztotta bennem a reményt, hátha mégsem jutottam zsákutcába. Hidd el, hogy... Én mindent elhiszek neked, Péter - vágta el most ő az én szavaimat -, és sohasem fogom elfelejteni, amit értem tettél, de a kettőnk útja másfelé vezet. Ezt nem értem... Ha bejönnek az oroszok, én szedem a sátorfámat, és megyek tovább, minél messzebb ettől a borzalmas földrésztől. Hová? Még nem tudom. Talán Amerikába. Valószínűleg ott kellene új életet kezdenem. Elárulnád, hogy miből? 152
