Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég
mivel az egyik vacsoraosztás után, a kert hófedte bokrai közül, a beszivárgott partizánok géppisztolyokkal megsorozták a derengő ablakokat. Szerencsére senkit sem találtak el, csak három ablak üvegtábláit törték szilánkokra, és a szemközti fal vakolatát zúzták porrá a becsapódó golyók. Ezen a vészterhes estén is Piroska körül sündörögtem, s amikor tüzelni kezdtek a géppisztolyok, habozás nélkül a folyosó kövére rántottam, magam alá, szorosan átölelve, hogy oltalmazzam. A kis tanítónő ijedtében szóhoz se jutott, csak az általános rémület csitultával hadart el valami köszönetfélét, miközben a kabátját próbálta megtisztítani a ráömlött vacsora maradékától. Egyik nap, amikor ismét a nyomába szegődtem, fölfigyeltem rá, hogy sántít, bal lábán lötyög a befűzetlen, otromba bakancs, amint léptenként igyekszik kiemelni belőle a sarkát. A vastag harisnyán nem tudtam keresztüllátni, így pusztán találgattam, mi baja eshetett a sarkának. A kíváncsiság, fokozva a vágyakozásomat, nem hagyott nyugodni. De hiába kerülgettem különféle mesterkélt ürügyekkel a fekhelyét, továbbra is mindig a nyakig húzott pokróc alatt hevert, akár olvasott, akár az óvóhely mennyezetén jártatta a tekintetét, engem egyetlen szóra sem méltatva, mintha nem is emlékezett volna rá, hogy néhány napja karjaim között reszketett az alagsori golyózáporban. Valamelyik délelőtt végre sikerült közelből meglesnem, amint a gyertyák pislákoló fényében kezeli a lábát. A sarka hátsó felületén égővörös sebhelyek tűntek elő, egyik-másik már gennyesedve, s ezekből a begyulladt sebekből halványpiros csíkok kúsztak föl a lábszára alsó harmadára. Piroska arcára kiült a fájdalom, amikor egy elhasználódott zsebkendővel óvatosan felitatta a zúzódásokból szivárgó sárgás váladékot, majd a kötést, megfordítva zsebkendőt, visszaillesztette a helyére. Kihasználva a bombázás ideig-óráig tartó szünetét, titokban felszöktem a lakásunkba, és a mindig dugig teli gyógyszeres fiókból összeválogattam mindazt, amire szüksége lehetett. Mire a bombázók morajlása ismét felhangzott, már rohantam is lefelé, kezemben a kötszerekkel, hónom alatt a nagyanyám puha bélésű, magas szárú papucsával. Kivárva a megfelelő pillanatot, összeszedtem a bátorságomat, s magamat is meglepő eltökéltséggel a hordágyához léptem. Piroska - szóltam rá határozottan. A lány riadtan emelte rám a szemét. Tessék... Maga beteg. Én...? Igen. Nekem semmi bajom sincs... Az egyik sarka el van gennyesedve. A tanítónő arcát befutotta a pír. Leskelődött...? Nem, de véletlenül megláttam, ahogy kötözi. Piroska kényszeredetten elmosolyodott. Az semmi... Csak feltörte a bakancs a sok gyaloglásban... Ha nem kezeli rendesen, vérmérgezést fog kapni. 149
