Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 18.)

ahhoz, hogy megosszam vele élményemet. Figyelembe vettem azonban, hogy egyszerű banktisztviselő volt a háború előtt, kispolgár tehát, és könnyítésként azt ajánlottam neki: arra gondoljon, mintha nagycímletű bankót darabokra tépnének, pocsolyába tipornának, pozdorjává foszlatnák értékét. Mert így lettem én semmivé titokzatos belső erőim romboló munkája nyomán.

Azt mondta: „A győzelmekhez szokott vesztes döbbent elégedetlensége lépett működésbe nálad. Erről van szó, semmi másról!”

Jól hangzott, de akkor már sokfelé hangoztatták ezt a pszichológiai patentét. Úton-útfélen ezzel riogatták az önmaguk imádatába feledkezett politikai vezetőket. Folyamatos lett a hivatkozás arra a beszédre, amit 1956. február 24-25-én titokban adott elő Hruscsov - a rettenetes személyi kultuszról.

Rám azonban nem illett az önimádat, vagy önelégedettség vádja. Haladtam ugyan a szamárlétrán, de távolról sem volt diadalmenet az életem. Már gyerekkoromban megszoktam, hogy nem győzelemről-győzelemre jutva haladok előre, hanem olykor éppen csak kijutok egyik bajból, és már is nyakamon a másik.

Nem tudtam elhárítani az előbúvó gondolatcsírát, hogy éppen ez történik velem Bulgáriában. Örvendezhetek a kitüntetésnek, hogy 1956. október 15-től 30-ig, vagyis két hétig hivatalos vendég lehetek. Látszólag megnövekedett térségben mozogva gyűjthetek élményeket, tudást, tapasztalatokat. Valójában azonban egy autóba vagyok összezárva Penkóval és Nikiforral, a bolgár titkosszolgálat alacsony rangú embereivel. S összezártak még a tolmácsnővel is, aki pompás fordító, de valódi egzisztenciájáról semmi egyértelműt nem közölt velem eddig.- Milyen messze vagyunk most Szófiától? - kérdeztem a nőtől, aki még mindig az étlapot bogarászta. Tulajdonképpen azért szóltam rá, mert hirtelen támadt izgalmamban be akartam vonni gondolkodási műveletembe. Felsejlő felfedezésem visszaigazolását, vagyis a velem éppen megtörtént szellemi események pontosabb értelmezését reméltem.

Azonnal beláttam, hogy ostobaság ez a remény.

Egy idegenvezető bőbeszédű buzgalmával sorolta, hogy Szófiából indulva áthaladtunk Pazardzsikon, Plovdivon, Chirpán, Dimitrovgrádon, Sztara Zagorán, Szli- venen, Burgaszon, Várnán és most a Balkán-hegység északkeleti lejtőjén vagyunk, amely hegység voltaképpen a Kárpátok meghosszabbítása a Duna déli oldalán, a Balkán-félszigeten. Ötszázhatvan kilométer hosszú, Szerbia keleti részétől Bulgária középső részén át húzódik a Fekete-tengerig. Szófiától egyébként négyszáz kilométerre távolodtunk, de ezt légvonalban kell érteni, mert amúgy, a valóságban közel ezer kilométert autóztunk onnan idáig.

„Összezárva Penkóval és Nikiforral, meg Veled” - villant fel bennem.

És ennél a villanófénynél mind határozottabban bontakozni kezdett előttem az a pokoli tájék, ahonnan csontomig hatoló lelki, testi, idegi gyötrelmem jelenlegi forrása fakadt.

Hitlerre gondoltam, amikor éppen leszidja tábornokait, akik nem tudnak nagy térségekben gondolkozni. „Uraim, önök nem képesek nagy térségekben gondolkozni!” így állott a Signal című, nagyon fényes kiállítású, német nyelvű képes magazinban. Képaláírás volt ez a szöveg, a képen pedig Hitler hajol egy térképasztal fölé, mögötte meg cifra ruhájú tábornokok pipiskédnek és leselkednek.

128