Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

PELLE ] Á N O S

A humorista

T A B I LÁSZLÓ ÉS A PESTI ZSIDÓ HUMOR 1 9 4 5 UTÁN

Ki az az őrült, aki magától látogat el egy magyarországi elmeszociális otthonba, mondjuk azért, mert szórakoztató élményekre, kikapcsolódásra vágyik? A krónikus pszichiátriai betegekben nincs semmi szíwidító, annál több a lehangoló. Ráébresztenek saját életünk céltalanságára és kilátástalanságára. Szétesett, kifejezéstelen arcok, tompa tekintetek. Az idő rombolását tükröző, másodlagos nemi jellegüket régen elvesztett női testek. Remegő fejek, nyálat csorgató, fogatlan szájak. Artiku- lálatlan hangok a tíz-húszágyas, lepusztult termekben. A gyengélkedőn átható húgy- szag. Ha van a Földön hely, melytől távolabb áll a humor, a felszabadult nevetés, akkor ez az. Az ápoltak olykor évtizedekig vegetálnak a rideg, régi épületekben. Nem gyógyítják őket, hiszen nincs értelme. És ők a szerencsés kisebbség: azokkal, akik szabadon járnak, senki sem törődik, többnyire hajléktalanként végzik, förtelmes körülmények között. Diagnózisuk homályos és ellentmondásos, egyetlen megállapítás tér vissza bennük: „alkalmatlan az önálló életvezetésre”. Nem vállalták a felelősséget a sorsukért, és a döntésük árát fizetik. Egykor egészségesek voltak, vagy nem voltak betegebbek, mint más, de voltak képesek közöttünk élni. De mert a társadalmunk beteg, amit napról napra jobban érzünk, végül is nincs-e nekik igazuk? Akárhogy is: nem tudjuk elviselni, gondozni őket, ez meghaladja az erőnket. Hogy leküzdjük a lelkiismeret-furdalásunkat, intézményekre bízzuk őket, ahová évekig tartó bürokratikus huzavona és a még ezután következő, vég nélküli várakozás után lehet bejutni. Ha a „helyükre” kerültek, már csak az megy közéjük, aki ott dolgozik, nővérek, orvosok, a személyzet tagjai. Néhanapján, ha még vannak, a rokonok. Meg a hatóságilag kirendelt gyámok, akiknek évente egyszer meg kell látogatni őket.

Gyámnak lenni hálátlan feladat, ingyen munka, senki nem vállalja szívesen. Miután a bíróságok annak rendje és módja szerint, nehézkesen és minden bürokratikus előírást betartva pártfogói felügyelet alá helyeznek valakit, a lakóhelye szerint illetékes önkormányzat a hozzátartozókat próbálja gyámnak megnyerni. így lettem én, e sorok szerzője, közel harminc éve, a neves, egykor közkedvelt humorista és színpadi szerző, Tabi László Erika nevű leányának a gyámja. Az angyalföldi önkormányzat jóvoltából tettem szert az állásra. Nem utasíthattam vissza, tekintettel arra, hogy Tabi unokaöccse vagyok, Lili húgának 1950-ben született fia. A gyámság a fix pont az életemben, minden más esetleges: a megélhetésem, a lakcímem, a magánéletem. (Amúgy magam is író, újságíró vagyok. Éhenkórász lúzer, perifériára szorult nyugger, útban a Kozma utcai temető felé. Négy évvel idősebb, engem várhatóan túlélő unokatestvérem biztos támasza.)

Mielőtt belekezdek a Tabi Lászlóról, a humoristáról szóló igaz, ugyanakkor szövevényes történetbe, fel kell vetnem egy kérdést, amit bárki nekem szegezhet. Mi értelme az 1989-ben meghalt Tahiról könyvet írni napjainkban? Kit érdekel ez a divatjamúlt figura, akinek a nevét már csak az idősebb korosztály ismeri? Van benne igazság. Tabi napjainkra elfelejtett szerző lett, írásait, könyveit nem adják ki, a darabjait nem játsszák. Életművéről azt tartják, hogy a „legvidámabb barakk” hangu65