Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Lezsák Gabriella: Epizódok a kolozsvári régészeti iskola történetéből

szerezte meg. Szorgalmának és román nyelvtudásának köszönhetően az egyetem Ókortudományi Intézetében gyakornok, majd tanársegéd és adjunktus lett. Elsősorban a dák és római régiségeket kutatta, de a népvándorlás kori és kora középkori éremleletek, a középkori várak, kőfaragó műhelyek és a székely rovásírás területén is maradandót alkotott.28

Kovács István (1880-1955) *s a maradás mellett döntött. Az elsősorban ókori érmekkel foglalkozó régész-történész 1920-tól nyugdíjazásáig (1938) a román egyetem ókortudományi intézetében dolgozott. Tudományos munkásságának jelentős része azonban a Posta Béla korszakhoz köthető, majd újabb lendületet csak Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása (1940) után vett. Amint arra Csorba Csaba rámutatott, Kovács István „népvándorlás kori kutatásai nemcsak Erdély, hanem egész Magyarország e korszakának tanulmányozása szempontjából alapvető jelentőségűek, módszertana pedig talán valamennyi korábbi kutató közül legközelebb áll a legújabb temetőelemzéses rendszerhez, a komplex jellegű feldolgozáshoz.”213

A VISSZATÉRT ERDÉLY ALATTI IDŐSZAK (1940-1944)

A11. bécsi döntést követően, 1940 őszén a Szegedre települt egyetem visszatérhetett Kolozsvárra. A régész tanszék élére Roska Mártont nevezték ki, aki egykori mestere, Posta Béla szellemében folytatta a megkezdett munkát: „...egykori tanítványa a Mester nyomdokain kíván és köteles haladni, mert ez vezet a célhoz, amelyet Ő tűzött ki: tanítványok nevelése, Erdély földjének a múlt emlékei felszínre hozatala érdekében való megvallatása, ezeknek az emlékeknek a közönség és a szakemberek részére való hozzáférhetővé tétele...”30 Roska a katedrával megörökölte az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatói tisztségét is.

Az éremtan kiváló ismerője, Kovács István, bár 1938-ban nyugállományba helyezték, 1940-ben szintén visszatért az egyetemre, hogy magyar szakembereket neveljen és részt vállalt az éremtár megújításában is. A kolozsvári régészeti iskola tagjai közül Ferenczi Sándor az Erdélyi Nemzeti Múzeumban kapott helyet. Ferenczi ekkoriban nyerte el bátor helytállásáért a vitézi címet a magyar kormánytól. Történt ugyanis, hogy 1940. szeptember 6-án távirat érkezett az 1. Ferdinánd Király Tudományegyetem Régészeti és Érmészeti Intézete román vezetőinek, amelyben Tzigara Samurcas főfelügyelő Radu Budi§teanu miniszter nevében elrendelte a múzeum kiürítését. Amint a csak magyarul tudó Duka Péter műszaki altiszt fia segítségével a távirat szövegét megértette, nem továbbította a címzetteknek, hanem Ferenczi Sándornak adta át. Ferenczi Daicoviciu, az intézet vezetője nevében, de természetesen annak tudta nélkül, táviratot fogalmazott meg, amiben közölte, hogy „a kiürítést a nyert rendelkezéseknek megfelelően végrehajtottuk.”31 így esett, hogy Ferenczi leleményességének köszönhetően a távozó román múzeumi apparátus az Érem- és Régiségtár egyetlen darabját sem vihette magával. Roska Mártonnal egyébként Ferenczinek nem volt jó a viszonya, ezért rövidesen az Egyetemi Könyvtárba került. 1943-ban behívták katonának, orosz hadifogságban halt meg, ismeretlen körülmények között.32

1940 őszétől az erdélyi magyar tudományos életet újabb intézmény erősítette: Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter utasítására létrehozták Kolozsváron az Erdélyi Tudományos Intézetet (ETI). Az ET1 gondolatát még gróf Teleki Pál vetette fel, terveit Kniezsa István nyelvtörténész és Tamás Lajos nyelvész dol121