Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)

„többször kerestem Elvtársamat telefonon”; érdeklődik Rónay György, Szíj Rezső, Baróti Dezső (a „másik „szegedi fiatal”, hamarosan 56-os elítélt); lehangoló olvasmány a kitűnő és margóra szorult Bisztray Gyula ajánlkozó levele; a vidéken meghúzódó Hankiss János - Tormay Cécile első monográfusa... - közvetítőn keresztül jelentkezik, azután cikke megjelenését „szívélyes kartársi üdvözlettel nyugtázva” nem állja meg, hogy építő ötlettel ne próbálja meg javítani a szerkesztés munkáját: „Sok javítást spórolhatnánk meg, ha nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy idegen címek ragozásánál a címet megóvjuk a magyar ragozással velejáró, természetes változástól. Magyarosabb lenne Ariannával-t írnunk Arianna-val helyett” stb. „De - az européer úriember hozzáteszi - ha ez általános, mindig érvényesített szerkesztői elvbe ütközik, akkor pontom tárgytalan”. A dátum - már 1956 júliusának vége. És - eltekintve sok minden említésétől - a nem egészen jó emlékezetű Tóth Dezső leiratát említeném (már 1960-ból), amelyben egy nagy akadémiai kutatómunka részfeladatát osztja le az egyetem régi magyar tanszékének. Postafordultával..., meg 90. számú főprogram..., meg űrlapok... meg témacsoportok és azon belüli témák... Az öt „kiszignált” témacsoportból az elmúlt 53 év alatt talán ha egyetlen egynek egyetlen résztémája készült el.

De essen szó a pénzről is. Itt egy 81/55. iktatószámú levél másolata a segédszerkesztőnek egy szerzőhöz, első mondata: „értesítem, hogy az Akadémiai Kiadó minden közlemény közléséért 40 ezer betűnként 800 (nyolcszáz) forintot fizet.” (Az én első - említett - kis cikkemért 67 forintot számolt le kezeimhez a postás, a nyugta máig megvan valahol.) 1957 nyirkos áprilisában az MTA 1. osztályáról arról értesíti az ELTE régi magyar irodalomtörténeti tanszékét Garamvölgyi József szaktitkár (van még valaki, aki emlékszik erre a virtigli pártközpontos káderre, miniszterhelyettesre, szovjet aspiránsra, nagykövetre?), hogy a következő negyedévre az Osztály 1000 forint céltámogatást biztosít... (Mindösszesen és tisztán. Ekkor még nem boldogította a nemzetet a nettó-bruttó „megosztottság”.) Végezetül nem állom meg, hogy ne említsem még egy századfordulós „nagy öreg” (ő valóban az volt, vagy majdnem az) morgolódását 1955-ből. Nagy és sokfelé ágazó erdélyi klán tagja volt, igazi literary man-nek mondanám, ha angolos lett volna, nem pedig franciás, egyetemista társaimmal egyszeregyszer magam is felkerestem nagy mélybudai családi villájában, ahol majdnem teljesen vakon, lényegében hallás alapján észrevételezte ilyen-olyan minőségű versfordításainkat. Mindezekre (no meg lexikonszerkesztői érdemeire is) emlékezve látszik kissé bizarrnak, hogy két oldalt szán a „problémájára”. „A számot még mindig nem kaptam meg, de megjött a honorárium, levonva belőle 2% gyermektelenségi adó címen 6 ft 55. Ezért az összegért ugyan nem érdemes levelet írni, de egyrészt a következő tanulmánynál már jóval nagyobb lesz, másrészt elvileg bosszantó.” És így tovább... „70-ik évemet taposom”..., ...„két címen is mentes vagyok az agglegény-adó alól”..., ...’’más kiadók eleve aláíratnak erre nézve egy nyilatkozatot”...,... „Kívánom, hogy a most levont összeget javamra írják és a továbbiakban vegyék tudomásul, hogy sajnos nemcsak elmúltam 20 éves, de kisebbik fiam is most lett 40; az idősebbik után pedig 4 8/9 unoka boldog nagyapja vagyok.” Ha az elharácsolt összeg nagysága valóban nem is tarthat számon az utókor fokozottabb érdeklődésére, az unokái hányad annál inkább.”

S mielőtt belefognánk emez elkonfiskált és - így - megőrzött kisded levéltári korpuszunk egyetlen szövegének szakszerű ismertetésébe, álljon itt korjellemzőként két levél fakszimiléje, minden kommentár nélkül.

103