Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 17.)
Eljátszottam a pimasz gondolattal, hogy mi lenne, ha ezt megmondanám anyámnak? A cserkészeskü oldaláról nézve az igazi igazat mondanám. A valóság oldaláról nézve viszont bizonyosan megsértődne anyám. Egyetértek Lord Baden Powell főcserkésszel abban, hogy nem kell olyan igazságokat hangoztatni, amelyekkel csak növeljük a bajt. Némán füleltem hát a csendet, mígnem a vállamra csapott és felkiáltott: anyám:- Sose búsulj, kisfiam! Fogod ezt még te hordani! Egymásra néztünk. Anyám szinte átszúrt szürke szemeivel. Ide-oda mozgott szembogara, egész lénye feszültségről árulkodott, és valami elszántságba oltott lelkesedés is hevítette, amint szaggatott szavakkal elhadarta, hogy a szomszéd házba megyünk, ahol van varrógép és azon befejezhetjük a kabát átalakítását. Megszeppentett a feltevés, hogy talán hangosan beszéltem, vagy valami módon a fejembe látott anyám és megtudta, amit a kabátról gondolok. Anyámat azonban más foglalta le most. Fogta a kabátot, a varrókészletet, mindet egybecsomagolta, aztán a hálószobába sietett, ahonnan átöltözve jött vissza. Azt a szép ruhát vette fel, amelyikben az állomáson várt.- Csakugyan a tuszkulánumba megyünk? - tettem fel izgatott kérdésemet immár harmadszorra.- Hányszor mondjam, hogy abba? Hol máshol találhatnánk itt varrógépet? Székre dobta az inget, meg a rövidnadrágot, amit otthonról hozott ruháim közül válogatott ki és ösztökélt, hogy azokat vegyem fel a rajtam lévők helyett.. Némi jövés-menés után ő is újra átöltözött. Varrodákban dolgozók egyenruhaféléje lehetett, amit felvett, mert a mellére és a karjára tűzve egy-egy tenyérnyi tűpárna díszlett, tele tompán csillogó ziherájsztűkkel, meg egyéb apró varróeszközökkel. Olyan volt, mint harcba induló katona a fegyverzetével. Egyszer megpillantottam nála egy borosüveget. A konyhában állott, háttal nekem, és pohár nélkül kortyolt, az üvegből. Eszembe jutott az apuka által dörmö- gött népi mondóka arról az illetőről, aki elbírja a poharat, de nem a gyűszűt. Rosszkedvem lett a gondolattól, hogy talán ez a házassága sem sikerült anyámnak úgy, ahogyan kezdetben lelkendezett róla. Miközben a hajamat fésülte, elmondta, hogy Emma néninek hívják a nagy ház lakóját, és bár egy boszorkány, muszáj hozzá mennünk, mert ott a varrógép. Viselkedjek vele illemtudóan, ahogyan egy úri fihoz illik, akire büszke lehet az anyukája.- Apuka mért nevezi Hölgynek?- Mert apuka úriember. Haragszik rá, de csak annyit mond róla, hogy lidérc, akitől elgörbül a tér. Úgy nézett rám anyám, hogy na, mit szólok? De nem szóltam. Nem értettem és valószínűleg ő sem értette apuka firnájszos mondását, de biztosan magasra értékelte. Fontosnak vélhette azonban saját mondanivalóját is a Hölgyről, mert emelkedő hangon sorolta, hogy páváskodó, pöffeszkedő, hazudozó, izgága, áskálódó, sunyi, kancsal, álnok, lúdtalpú, hóbortos, gálád, gonosz, áspiskígyó. Az érdekelt volna inkább, hogy miért lakik a palotában, de leintett anyám, hogy ne firtassam én felnőtt emberek ügyeit. Elégedjek meg annyival, hogy Emma néni nagy becsben volt valamiért valaha az uraság előtt, de eljárt az idő felette, csak ezt nem akarja tudomásul venni a félcédulás. Gyerünk! 62
