Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Csikós Attila: Tűsaroktól lombhullásig
terítenek ki színes labdacsokként a vadászház előtti rétre, éppen ott, ahol egy esztendeje véletlenül eléje ejtette azt a keszkenőt... Sóhajt boldogan, s odakanyarítja az utolsó mondatot... ...Vagy jöjjön maga! Ezt később majd kisatírozza, de most felveszi azt a tűsarkú cipőt, amit Tárnái Ödönnel hozatott még a Világkiállításról, amidőn megértette végre az a bolond fiú, hogy a darutoll, bár lenyűgöző, de nem való regényírásra, különösen nem szívügyeket feltáró nuvellek megírására, s elégedetten kopogva az intarzián, mint valami igen precíz svájci kronométer, epedő lélekkel kisiet a szövegösszefüggésből a konyha felé, hogy vacsorára elkészíttesse bimbózó románca első áldozatát, a Kulitsi Aladár által lőtt fácánkakast. Egy tavaszi napon, valahogy 1930 körül, kimutattatik végre, hogy igenis pontosan tudja, mivel is tartoznak néki a kiszemelt bikák... Uraim... Hölgyem... és Kedves önhitt Férfiak! így muszáj köszöntenem Magukat, hiszen olyan igen kevés lelkesedéssel fogadják Önök a hölgyeket, ha írnak... No persze, ha feltűnnek a Jávor mellett vagy a Vígszínház kulisszáiban, hogy utána az ő aranyos cipellőikből igyanak habzó bort valamelyik hírhedt lokál félhomályos sze- paréiban...! nos valóban...lám, itt is és most is csak egyetlen asszonyt fogadnak körükbe, lévén nem lámpafényes soireé-ra érkeztek, hanem afféle konferenciára, minek éppenséggel nem célja, csak témája a monologue intérieur, melynek egyik oly csodás megvalósítója éppen egy hölgy, Török Sophie, kit szintén csak udvariasságból s csak afféle fülönfüggőként csodálnak, ki szerényen, karcos kis fényeit éppen csak felszikráztatva sóhajthat a komor és óriás férfiak gondterhelt lángolásának nehéz fényeivel való összehasonlításban. Anyám, néhai Pajkos Vilma levelezése, mely azzal az ártatlan vadászkalandból kibomló érdeklődésből a későbbiekben komoly szerelemi bonyodalmat indukáló levéllel indult, mit az imént olvastam fel Önöknek, s mely levelezés abban a kataklizma szerűen sodró lendületű érzelmi káoszban valósággal a radioaktivitással vetekedő intenzitású epikolírikus műveket eredményezett, tisztán mutatja, hogy a nő nem csupán kiszemelt préda, árnyas csalitban megbúvó kérődző jószág, s nem kevésbé alkalmas irodalmi munkát írni vagy éppen visszalőni, mint férfi társai. Talán éppen ezeknek, a literatúra által is komolyan vehető és vizsgálandó leveleknek köszönhető, hogy már fiatalon az irodalom borús, északi égboltja felé fordultam, s magam is megkereséssel éltem Babits Mihálynál, kivel azóta is szoros barátságban vagyok, ha Sophie fürgébb és élelmesebb volt is az „önélveboncolásban” mint jómagam... Sophie... Nos... igen, akadnak vadak, kik, valami suicid hajlammal megveretvén, magukat szinte felkínálják az orvlövészek fegyvereinek, kik viszont így megfosztva a cserkészés és a vérengzés minden brutális és barbár örömétől, s bizonyos értelemben meghatódva saját empathyájuktól azonnal belekergettetnek egy konvencionális házasságba. Eme prédául esett vadászokról, kiket egy nő csapdába csalt, mondhatja Széchenyi Zsigmond, hogy: A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás. 82
