Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

botjával járogatta a szőlőket, de inkább a hajladozó leányok tomporát figyelte, mint a bilingek növekedését. Keresem a vékonyka holdsarlót, merre tűnhetett a Vénusz mellől. És hát persze északnyugatra nézek Csönge felé. És az jár a fejembe, hogy véletlenül kerültem-e ide, bele ebbe a tájba, vagy hadd mondjak inkább Helyet, a Hamvas Bélától tanult értelemben? Véletlenül? Aligha. Véletlen volt-e vagy valami rejtélyes Weöres-i üzenet, hogy egyik első nagy dolgozatomat Arany Lepkéjéről írtam, s abban is hosszan-hosszan a Psychéről mint költői mitológiáról? A Psyché mint talányos lélekláng... És az, hogy annyira vonzó számomra a XIX. század legeleje, amikor bevégződtek a napóleoni harcok és megállt az idő, amikor - korenigmaként - egy Bánk bánt szerző színházi embert ismeretlen ügyvédként a guta veri le az alföldi homokba, akinek odavetett verseit majd éppen WS emeli a magyar Helikonba? Helikon? Itt a környéken jár a kétszáz éves mondás, bizonyos Göndöcz Ferenctől: „Ó nagy Helikon, / Szarom neked a síkon.” A morózus úr nem volt más, mint Dukai Takách Judit, az istenített Dudi férje... Nem az 1970-es évek megállt történelme vitt engemet-másokat ebbe a melankolikus időbe vissza, amikor persze az idő méhében már...? Weöres alighanem úgy is létélmény volt, hogy végtelenül keveset tudtunk róla. Valahogy jelen volt. Mint Hamvas, meg Várkonyi s még egyen-ket- ten. Emlékszem, micsoda himnikus szófutamokat vetett kapkodón papírra Latinovits Zoltán, amikor - 1975-ben - Weöres-est volt a rádióban... „Valami nagy rehabilitációját sejtjük a fukar időnek... "A felismert idő, mormogok magamban, magamnak - és a rámtalált Hely. És piroslóan pirkad, zörmög a szomszéd, jövögetnek haza az éjszakai munkából az emberek, dünnyöghetnek a kiszűrődő lámpafényen átballagva „No, Karcsi bácsi nem tud aludni..., nem ártana, ha fölszedné a körtét a cefrébe...” Az asztalon meg a papírok, dokumentumok, amiket igazából a maga a Hely galvanizál, és csak azután az életidő. Lassan már tizedik éve dolgozom az Életünknél, de a papírok zöme, ha innen is van, jóval korábbi. Egy felkérő levél Pete György főszerkesztőtől 1988-ból... WS hetvenöt éves... Egy kitépett színes lap a Művészet 1977.5. számából: Weöres Négy korálja „áttéve” vizuális szerkezetbe, Fábián László, a másik későbbi Életünk főszerkesztő kommentárjával... Egy - persze szintén az Életünkből - fénymásolt naív „eposz”, Mulató könyvecske, a szomszédos Kissomlyóról, Berzsenyi hajdani osztálytársától, a napóleoni háborúkat végigküzdő hadfitól, bizonyos Hegedűs Istvántól... (meghal majd szegény nyugalmazott strázsamesterként „ágyékrotthadásban”) Ó, az ősi magyar felező tizenkettes... „Nem merte mutatni a kedvetlenségét, / Mert a káplár botja legyezte a seggét...”, „Mégis az urakkal a cseresznyét ettem, /Amelynek a magját a szememből szedtem...”, „Senki kö- cöllőjét rajtam nem hordozom, / Gatyámat senkinek többé nem oldozom...”, „Vagy megházasodjam, vagy neki szolgáljak, /Rongyos pintelének csak alája álljak. /De hogy észbe vettem, a fúró kicsiny volt, /A kerékagy pedig szörnyűképpen nagy volt...”

Nem kellene egy bővített Három verebet szerkeszteni WS szellemében (és a Kemenesalja ihletésére)? Morfondírozok mélabúsan hátrafelé baktatva a kertben, látva, hogy nemcsak a körte vár az „emberre”, hanem az őszi alma és valami maradék szilva is.

315