Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

de szikáran megkérdezte, hogy adtak-e valami „instrukciót” a cikk megírásához. Nem adtak, magamtól voltam olyan, amilyen - szerencsére már nem sokáig.

És ha már életrajzfélébe fordultak az utóbbi sorok a maguk összevissza dátumaival, hadd rögzítsem magamnak is, miféle státusokban-szerepekben kerültem kapcsolatba WS-ral. Az álmélkodó kamaszkor után a magánolvasó tette a dolgát. Azért ez a faramuci fogalmazás, mert az egyetemen 1963 és 1968 között egyetlen alkalomra se emlékszem, hogy Weöres-vers szóba került volna. És vizsgákra készülve se kellett verejtékeznünk - mondjuk - A hallgatás tornyában, hogy némi malíciával fogalmazzak. Nem hivatalos tankönyvünk, a Spenót 6. kötete, amely a legutolsó szakaszában 1919-től tárgyalta a magyar irodalmat, 1966-ban jelent meg, s az 1945-től számolt szakaszt „vázlataként publikálta Tóth Dezső, szegény. Ezen a hetven oldalon kétszer íródik le mesterünk neve. Egyszer rögvest „a felszabadulás” után: „Weöres Sándor kötetei szinte kihívó hangsúllyal, profetikus-programatikus eltökéltséggel hirdették a zavarnak, fontoskodásnak és hadonászásnak látott új élettel szemben a passzív, kontempláló magatartás intuitív misztikáját” (talán nem erőszakolás, ha belelátom a szófűzésbe a szerző minap odahagyott katolikus szerzetesi iskolázásának stiláris emlékeit); a másik említés az 1949 és 53 közötti évek tárgyalásánál bukkan elő. Ő az egyik illusztráló név ehhez az észlelethez: „Hirtelen elhallgatott a polgári líra.” Jóllehet, a jelenkori költészet nyomokban ott volt néhány oktatónk repertoárjában, de még Németh G. Bélánál is Pilinszkyé (érintőlegesen) csak az esti speciális szemináriumokon. Az ELTÉ-n - így volt, mit tegyünk - ránk, a mi generációnkra várt, hogy tanársegédként, óraadóként, aspiránsként és aktív kritikusként a kívánatos pár lépést megtegyük „magunk felé” az irodalomban.

1971 elejétől 1973 végéig vezettem a Kortárs versrovatát, ezután lettem szűk másfél évre a Magyar Hírlap kulturális rovatvezetője, majd utóbb, 1978-tól 1983-ig a Mozgó Világ munkatársa. Szerkesztőként is felkerestem tehát WS-t tisztelettudó levelekkel, s magam is tapasztaltam - hadd derüljek kicsit ennyi év után - azt, amit szerkesztő kollégáim, hogy a készséggel küldött Weöres-költemények közé be-be- kéredzkedtek bizony Károlyi Amy-darabkák is, amiket persze utólag szépen megköszönt az ember... Számos levelet és a „szerkesztőnek” vagy a kritikusnak dedikált könyvet őrzök ebből az időből - a legnagyobbaktól. Illyéstől Déryig, Ottliktól Weöresig, Vas Istvántól Mészölyig. Ma már szinte felfoghatatlan az az előzékenység, amivel ők az ifjonc szerkesztő(k) gesztusaira reagáltak, aki(k) - ne kerülgessük a szót - mégis csak a kulturális politika ifjú pretoriánusa(i) volt(ak). Úgy találom, visz- szarévedve, hogy sokuk esetében jó ajánlólevél volt egy-egy frissebb kritika a szerkesztőtől. .. Meg persze - már a közelebbi kapcsolatok kiépülése után - némi pletyka a kávé vagy cseppenként adagolt pálinka mellett a kulturális politika „boszorkány- konyhájából”, de leginkább néhány pikírt megjegyzés a pályatársak újabb dolgairól. Kedélyes irodalmi élet folyt - a pártállami ideológiai terror rabigájában... És akkor még a kocsmákat és a presszókat nem is említettük.

Szerkesztőként a legutolsó Weöres-emlékem a Mozgó Világ egyik legutolsó számához kapcsolódik: Szabados Árpád rovatvezető barátommal kerestük fel a költőt - ezúttal mint „grafikust”. Árpád vitt egy marék színes filctollat meg pár ív jófajta papirost, nosza. És WS rajzolt, merengés, fontolgatás nélkül, sima, lekerekülő mozdulatokkal, a júliusi lapszámhoz tartozó ajándék képeslapokat ezekből a „firkákból”

310